Fotózás és utazás: telefontól DSLR-ig
Ha nem elégszel meg azzal, hogy turista-fotókat készítesz akkor segítek, hogy a következő szintre lépj!
Örök kérdés, hogy mit vigyünk magunkkal egy-egy utazásra. Pláne, ha még meg is akarjuk örökíteni azt. Mi minden legyen az, ami fontos és elengedhetetlen kellék, hogy a fotóstáskába kerüljön, eleve milyen táskát vigyünk, hogyan vegyük fel a kapcsolatot a helyiekkel, hogyan figyeljük ki a legjobb fényviszonyokat, mikor milyen eszközöket használjunk. Szó lesz némi fotóetikáról is.
Szeretnéd feltenni a kérdéseidet, vagy észrevételed van a témával kapcsolatban? Írd meg nekünk az alábbi linkre kattintva! A beszélgetés során az általad beküldött témákról is szót ejtünk majd.
A kerekasztal előadói
Illés Adorján
Illés Adorján vagyok. Hiszem, hogy megvalósíthatjuk álmainkat.
Az egész életünk utazás. Önmagunk megismerése. S ez az út végtelen, mindig van mit tanulnunk és tapasztalnunk, megértenünk. Az út során az Élet folyamatosan támogat minket. Az történik, aminek meg kell történnie. Ott vagyok s akkor, ahol és amikor lennem kell. Utazásom vezethet viharos tengereken s pálmafák között is. Jelenlétem és lelkesedésem aktív, mert szeretek élni. Tudjuk érzékelni a szeretetet, ami mindenhol, mindenben és mindenkiben benne van. Így lesz az élet adomány.
1473 nap alatt megkerültem a Földet bringával. Ez idő alatt biciklim 45000 km-t haladt 39 országon át. Erről a szombat délelőtti előadásomon hallhattok vagy a blogomon olvashattok.
Az útra összesen hat csomagot vittem. Volt nálam fotós felszerelés (állvány fényképező, objektívek), ami egy pár kilót nyomott, de mivel imádok fotózni, ezt a súlyt nem bántam.
Nagy Bendegúz
Egy ember, egy kerekesszék, egy Suzuki Jimny, hatvanezer kilométer, három kontinens, ezeregy kaland, mese-mese-meskete kezdő és haladó, gyűrődést jól bíró világjáró kalandoroknak.
’Bendegúz, a kerekesszékes világjáró’ vagyok, 1992-ben sportbaleset miatt kerekesszékkel kellett gyakorlatilag a nulláról újra tanulnom az életet. A kerekesszék nem pusztán ülőalkalmatosság, hanem mechanikus testrész. Ezt el kell hinni, el kell fogadni, még akkor is, ha nem mindenki számára nyilvánvaló. Önmagában a kerekesszék, mint olyan, mivel önállóan egy lépést sem tudnék megtenni, óriási áldás, lehetővé teszi, hogy újra emberként éljek. Erre afrikai országokban döbben rá igazán az ember: kerekesszék nélkül ember-kígyóként én is a földön csúsznék-másznék, mint az ottani mozgássérültek egy része.
Mivel utazni jó, fejben soha nem adtam fel. 1992 nagyon hideg telén a szegedi kórház Trauma IID osztályának jégvirágos ablakából irigykedve figyeltem a befagyott Tiszán csúszkáló hangyányi alakokat. Rávettem a gyógytornászt és az egyik nővért, hogy vigyenek le engem is a Tisza-partra. A jégre ugyan nem mentünk rá, de így is majdnem kicsapták mindkét segítőmet, amiért egy frissen műtött gerincsérültet kivittek a kórházból. Gyakorlatilag ez volt az első utam székkel, amit az elmúlt huszonhét évben számtalan követett.
Már szinte semmitől sem félek, nem vacogok az életemért, de nem is akarom elprédálni, mindent megteszek az életben maradásért. Előfordul, hogy félek, de a tudásvágy és kíváncsiság többnyire erősebb bennem. A biztonság inkább törékeny illúzió, amelyben hinni kell és nem rátámaszkodni.
Szeretem a kétszeresen vesztes helyzeteket, mert innen szép lehet a győzelem. Nem vagyok túlságosan óvatos, sem körültekintő ember.
Ha az lennék, nem éltem volna át azt a rengeteg kalandot. Néha szó szerint épp csak túléltem. A biztonság érzete, akárcsak a hőmérsékleté, relatív. Én ugyan jól érzem magam -40 és +40 Celsius fok között, de ha ennél jobban kileng a higanyszál, az megvisel. Amíg nem lövöldöznek, Kandahárban, a háborús Afganisztánban is szívesen szürcsölgetem a méregerős csájt, de utána bebújok a vasbeton jótékony golyóálló árnyékába.
A bajt nem keresem, de tudomásul veszem, hogy amikor Szudánban egyedül stoppolva, kezemben fényképezőgépet lengetve Darfúrt emlegetem, könnyen megtalál.
S. Varga Ilona
Hogyan cserkészd be lencsén keresztül a világot – avagy hogyan ne légy „japán turista”?
Fotográfusként és utazóként is azt gondolom, meg tudok osztani néhány tapasztalatot a fotózással, illetőleg a képek készítése közben kialakuló személyes helyzetekkel, tájak becserkészésével és technikai kihívásokkal kapcsolatosan. Szó lesz némi fotóetikáról is, valamint arról, hogyan ne váljál málhás szamárrá a nehezebben bejárható helyeken.
Sztori: Tábla állt a Tiberiasból kivezető úton: ne térj le, veszélyes terület, műemlékvédelem! Nosza, kocsi befékez, kiszállok, elmerülök Tiberius császár palotájának romjai között. Szó szerint elmerülök, mert bő két méterre a földfelszín alatt van, nyitott, mégis sikerült beszakadnom egy mozaikos udvarba. Megérte, csodás kétezer éves mozaikpadlót fotózhattam. Bár, a lent legelésző kecskéket el kellett hessegetni onnan. Kijutni, kimászni már nehezebb volt.
