Életem egyik legjobb döntése volt, hogy 23 évesen Törökországba költöztem. Egy másik pedig az, amikor 9 év után úgy határoztam, hogy hazajövök. Pedig addigra már folyékonyan beszéltem a nyelvet, kettős állampolgár lettem és volt egy olyan állásom, amivel többet kerestem, mint a törökök nagy része.

Több dolog motivált ennek a lépésnek a megtételére, de legfőképp az, hogy hiányzott a családom. Addigra már tisztában voltam vele, hogy nem az tesz boldoggá, hogy hol vagyok, hanem az, hogy kikkel.

Lelkileg és fizikailag is megterhelő hónapok következtek: válás, spórolás, felmondás, hivatalos ügyintézések, selejtezés, pakolás, a két macskám papírjainak az intézése, a hazaút megszervezése, munkakeresés, telefonos és skype interjúk, albérlet keresés. Az utolsó hetekben már nem sokat aludtam, nem sokat ettem. Az egyik nap izgatott voltam és boldog, másnap meg már frusztrált és elkeseredett.

2017 szeptemberében költöztem haza, de nem estem át újra kultúrsokkon. A buborék, amiben felnőttem,addigra már régen kipukkant. Ma már nem nemzetekben vagy országokban gondolkodom,hanem emberekben.

Blog
E-mail
Facebook

5 évig éltem külföldön, először egy nyári szezonra költöztem ki Norvégiába, majd az év végén a világ másik pontjára vártak önkéntesként. Fehér emberként élvezhettem a sok pozitív diszkriminációt Thaiföldön 2,5 évig és élhettem a divatos expat-életet. Végül az önkéntességből hivatalos munka lett és Bangkokban még a kinti fizetésből is bőven futotta egy kis kondo bérlésére, amihez medence is tartozott – itthon ilyenről álmodni sem mertem.

Thai buddhista szerzetesekkel dolgoztam és elmerülve a meditáció és önismeret világában akkor még azt hittem, megtaláltam a helyem. Ázsia, a spiritualitás központja, és minden úgy festett hogy maradok. De aztán egyre kényelmetlenebb lett az egész és éreztem, hogy azért keveredtem ilyen messzire, mert a menekülés része volt az életemnek, mint ahogy sok ember megosztotta velem hasonló történetét. Kerestem önmagam. A meditációnak köszönhetően egyre tisztábban láttam a dolgokat és azt, mit is akarok kezdeni az életemmel.

Változtak a dolgok, lejárt a szerződésem és ezzel véget ért a thaiföldi álom is. Hazajöttem Európába, ami végül egy korábban kezdődött párkapcsolat miatt Szicília egyik távoli szegletében találtam magam egy parányi, 3000 fős szigeten. Bangkok után abszolút sokkos volt a váltás és a továbbiakban is úgy éreztem, nem találom a helyem. Az ottani társadalmi elvárások az abszolút háziasszony szerepét helyezték előtérbe, én pedig egy szabadszellemű, táncmeditációkat tartó, utazni imádó ember vagyok, akinek se a tudására, se a mentalitására nem igazán volt “igény”. Majdnem két évig kerestem, kutattam ,hogy lehetnék hasznos úgy, hogy ne kelljen feladnom elveimet, de nem sikerült. 2 hónapja költöztem haza.

A hobbimat és szenvedélyemet munkává alakítva a teleket az osztrák Alpokban, míg a nyarakat a Balatonnál töltöttem, köztük elég időt adva utazáshoz, kalandozáshoz, felfedezéshez. Majd a munkából karrier lett és bolygón átívelő lehetőségek. A mehetnékem és nyugtalanságom pedig már-már a függőség határait súrolta, mikor egy majdnem teljesen ismeretlen holland csapat lakóbuszába beszálltam, hogy felfedezzük Afrikát.

A lelki megrázkódtatásokkal teli út során tettem fel magamnak először a kérdést: kalandvágy vagy menekülés ez? Nyitottság a világ felé vagy belső bezárkózás? Még jobban a mindfulness meditáció és a jóga irányába fordulva meg is kaptam rá a választ: az önismeret rögös útja. Hozzáállás kérdése, hogy mi mindezt hogyan éljük meg, dolgozzuk fel és mit viszünk magunkkal. Én magát a felismerést: a tudatosságot választottam és az alkalmazkodóképességet az állandóan változó környezethez.

Közel 10 év után ma már felismerem, mikor menekülés az indíttatás és bátran megnyílok az ismeretlen élményeknek bízva önmagamban, hogy bárhogy is történik, az csak a fejlődésemet szolgálja.