Felmenő családkám a Magas-Tátrától dél, délnyugatra, 258 km-re telepedett le, Mezőföldön.
Jó kisfiúnak indultam. Lett Tesóm. Pont annyi év volt köztünk, hogy már nem akartam vele sokat játszani. Jöttek az egyetemi évek, ahol meg azt hittem, hogy szabad vagyok. Közben a szüleink elváltak. Egyetem után Amerika, Anglia… és amikor hazajöttem, szülővároskám már kicsi volt. Budapestre költöztem.
Összehordja a szemetet a szél.
Elkezdtem feldolgozni sok dolgot, és minduntalan kerestem, hogy mit keresek. Akkor nem tudtam, hogy ezt bolyongásnak hívják.
Miután rájöttem, már pofon egyszerű volt.
Kaptam párat, / fel is álltam / és most már azt / mondom, hogy / a fejlődés örök, /mindig lesznek körök.
2005 nyarán majdnem sikerült unatkozni, de még időben elkerültük és egy egyetemi lakótársammal meglátogattuk a Júliai-Alpok. Ott. Itt nemcsak a tudatom tágult ki, hanem a lehetőségek végtelenje is megmutatta magát, magának, magánynak.
Felérve a csúcsra nemcsak azért sírtam 10 percig, mert 10 perc előnyöm volt Marcihoz képest, hanem, mert találkozott apró kicsinységem a végeláthatatlan óriásokkal. Közben konstatáltam, hogy ilyen nézet elsajátításához, igenis át kell esni pár dolgon, azaz van szenvedés… és hogy a szenvedésnek van vége, hát elkezdtem magam önállóan szívatni.
Jókedvemet, sajátos humoromat akkor is megtartottam, amikor a Halál már többedjére is rám lehe-he-helt.
A hegy/mászás és amit köré építettem megváltoztatta az életemet. Először csak teljesítményért mentem, de ma már
…ami fenn, az lenn, ami kinn, az benn…
