Amikor 1972-ben néhány francia, brit és amerikai művészettörténész és természetvédő végül – miután korábban jól összevesztek – megegyezett, hogy mi is legyen a Világörökségi Egyezményben nagyjából az volt a terv, hogy ez lesz az a nemzetközi szervezet, amelyikben túlképzett bölcsészek szép dolgokról fognak beszélgetni. Ehhez képest ma az egész ENSZ ökoszisztéma egyetlen olyan programja, ami sikeresnek mondható. Nem utolsó sorban a világ legnagyobb egységes turisztikai márkarendszere. Politikusok buknak bele egy-egy sikertelen jelölésbe, sőt, már háborút is vívtak egy világörökségi helyszín miatt.

De miért? Mi tesz különlegessé egy helyszínt? Mennyiben más, mint egy „sima” vár, templom, óváros? Hogyan lesz világörökség egy vízierőműből, söregyárból, lóistállóból? Kötelező-e hogy szép legyen? Kötelező-e hogy régi legyen? Mit tegyünk, ha nem tetszik, rondának, vagy uncsinak találjuk? Bennünk van a hiba vagy a rendszerben?

A válasz – a bűvös szó – a Kiemelkedő Egyetemes Érték. Az előadás során azt szeretném bemutatni, hogy az egyszerű turista, akinek nincs se kedve, se ideje végigolvasni egy könyvtárnyi szakirodalmat hogyan tudja megtalálni, értelmezni, és – legfőképpen – élvezni ezt az értéket.

Mindezt persze sok-sok képpel, történettel, történelmi érdekességgel. Szó lesz olyan helyekről, ahol szinte mindenki megfordult már -de talán nem tudja, hogy mit talált benne értékesnek a világörökségi bizottság – és olyan helyekről is, ahol szinte bizonnyal senki sem járt a hallgatóságból.