Egy telefonszámmal, hétkilós csomagnak álcázott teljes menetfelszereléssel és elég sok előítélettel indultam a múlt télen Ausztráliába. Kamaszként kikerülve Észak-Amerikába, azt hiszem, elég jól ismerem az angolszász kultúra árnyoldalait, és úgy véltem, kutyából nem lesz szalonna. Ráadásul az ausztráliai stoppolásról sem meséltek jókat. Szerencsére a valóság érdekesebb az elképzeléseinknél: mindkét feltételezés egyszerre bizonyult igaznak és teljesen másnak.
A repülőt sajnos nem tudtam kikerülni, de ezen kívül azt hiszem, sikerült nagyjából nulla ökológia lábnyommal körbestoppolni a keleti part négy államát, Queenslandet, Új-Dél-Walest, Viktóriát és Tasmániát. Nagyvárosokról alig tudok mesélni, mert szinte a teljes két hónapot a természetben töltöttem; farmokon, kistelepüléseken, szelíd erszényesek, káprázatos madárseregek és a világ leghangosabb fái, az ezüst-alabástrom-vörös eukaliptuszok között. Embernemjárta tengerpartok dübörgése, végeláthatatlan erdőségek illata, bővízű, cápás folyók surrogása, hegycsúcsok levegője, erdőtüzek lángja kísért a vadonban.
A táj, az élőlények mellett az emberek világára, a társadalom működésére is kíváncsi voltam. A szén- és aranybányászok, városelhagyók, kábítószer-kereskedők, belevaló öreg lakókocsisok mellett megtépázott bennszülöttek, indiai meg afgán bevándorlók meséltek a valódi Ausztráliáról a hosszú-hosszú stoppok alatt. Jártam hajdani hippiközösségekben, régi, vadnyugatias városkákban, furcsa pamlaglovas-házigazdáknál, jószívű, alkalomszülte vendéglátók otthonában. Ötven percnyi mozaikkocka, történet, gondolat bolygónk modern viharoktól még eléggé megkímélt, jómódú, legbékésebb földrészéről – meg a világról.