Magamról

Gyerekkorom óta utazom, és az -sajna – elég régen volt már. Elvégeztem a történelem szakot, aztán dolgoztam számos helyen, számos területen, ha lesúrolnám, kitelne a tér, amit ide szabtak, szóval ezt most felejtsük el. Egyszer még az internet hőskorában valami őskori közösségi hálón tették fel a kérdést, hogy ki hány világörökséget látott, akkor összeszámoltam, és egy közepesen nagy szám jött ki.

Innentől kezdve valahogy nem hagyott békén a dolog. Egyre célzatosabban kezdtem utazni, és egyre többet olvastam hozzá. Eljutottam a világ aránylag távoli, kevésbé látogatott országaiba is, Észak-Koreától Eritreán Szudánig – de a világörökségek utáni kutatás elvitt Európa olyan helyeire is, ahol nem feltétlenül fordul meg a (magyar) turista a Völklingeni Vasműtől az Ivanovói Sziklatemplomokon át Saltaireig és Kuldigáig.

Aztán eljutottam odáig is, hogy a világörökségi rendszerből doktoráljak, és miután sikerrel hagytam el az addigra már rég utált egyéb munkámat – ezt is tanítom egyetemen. Ettől persze nem utazom kevesebbet, csak többet – jelenleg az 1199 világörökségből 774-et volt szerencsém saját szemeimmel is látni, és ezzel benne vagyok a globális élmezőnyben. Közben amúgy majdnem normális életet is élek – van feleségem, három gyermekem, házam meg minden egyéb.

És van életcélom is – az 1199-ből még elég sok van hátra.