Volt egy álmom: eljutni Machu Picchuba. Hosszú út vezetett odáig, mindenféle értelemben, de végül sikerült.
Emlékszem, amikor 11 évvel ezelőtt eljött a megfelelő alkalom, és jelentkeztem egy útra. A jelentkezők száma nem érte el a szükségeset, így az út nem indult el. Itthon ülni viszont semmiképp nem akartam. Az ősi kultúrák valahogy mindig is magukkal ragadtak. Találtam egy másik utazást Egyiptomba, és jelentkeztem. Ez volt az első kalandnyaralásom, akkor még egy utazási irodával. Itt végül is Machu Picchu helyett láttam a piramisokat, amik szintén rajta voltak a listámon. Maga az utazás pedig egy csodálatos élményt adott, ahol hihetetlenül felszabadultan éreztem magam.
A természetet és a kirándulásokat mindig is szerettem. Egyiptom előtt Írországban dolgoztam, ahonnan többször küldtek üzleti útra. Közben sikerült szinte az egész országot bejárni, többnyire barátokkal, de volt, hogy egyedül. Ott kezdtem el a sziklamászást is, amit itthon is folytattam, és ez később kiegészült a hegymászással is. Valahogy mindig vonzottak az extrém dolgok. Az egyik szlovéniai hegymászás alkalmával kénytelenek voltunk 1700 méter felett a hóban bivakolni (szerencsére fel voltunk készülve).
Az utazások és az extrém körülmények kitágították azt a bizonyos, nagyon sokat emlegetett komfortzónámat.
Közben teltek az évek, de Machu Picchu továbbra is csak a nagy álom maradt. Az egyik barátom időnként rákérdezett, hogy lesz-e ebből valaha valami, vagy most már marad az álmodozás. Ez segített abban, hogy kitűzzek magamnak egy dátumot, aztán egy, a magánéletemben bekövetkező váratlan fordulat megadta a végső lökést. Nem volt tovább mire várni.
