Amikor először eljutottam Európa legészakibb pontjára, Nordkappra (a valósra, nem a tőle délebbi, kiépített turistaközpont-vurslira gondolok) a sziklás partról néztem a Barents-tengert északi vizeit. Ahol az ólomszürke ég és a tenger összeért, nem látszott szárazföldnek nyoma sem. Pedig ott, valahol északon van egy jeges szigetvilág, hol törpe – de annál kíváncsibb – rénszarvasok csordái nyargalnak a végtelen, füves tundrán, és még kíváncsibb – és napjainkban egyre éhesebb – jegesmedvék vadásznak a part mentén, hol a havas, jeges csúcsok között egyetlen emberi nyommal, egy eldobott szemétdarabbal sem találkozunk, hiába gyalogolunk napokat. Ez Svalbard, vagy nálunk ismertebb nevén a Spitzbergák, melyhez nekünk, Magyaroknak több közünk van, mint azt elsőre gondolnánk.
Európa utolsó érintetlen ősvadonja ez, hol a városka szélső utcájától már a természet birodalma következik, ahol fegyver nélkül túrázni a járatlan utakon büntetést von maga után.
Járatlan utakon? – hiszen nincsenek is utak. Sem utak, sem emberek, sem térerő, sem szemét – csak a havas csúcsok közt nyújtózó, a gyapjúsás fehér bugái által pettyezett végtelen tundra.
Meg a nyargaló rénszarvasok…
