Magamról

Saly Noémi vagyok, 63 éves és elég hosszú életemben nagyjából csak tulipános láda nem voltam még. A gimi alatt dolgoztam nyaranta szünidős segédmunkásként a csepeli vasműben, előfelvételisként egy évig könyvtárban, aztán jött öt év Szegeden a bölcsészkaron, pár év középiskolai tanárság, nyelvoktatás egy barátokkal együtt alapított magán nyelviskolában, kilenc év az orvosegyetem egyik nagy kollégiumában (ahol 400 diákból 100 külföldi volt 30 országból), majd 12 évig megint Szeged, ahol irodalomtörténetet tanítottam a francia tanszéken. Aztán voltam kicsit olvasószerkesztő egy építészeti bulvárlapnál, és végül a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban kötöttem ki, ahonnan épp most, 2020 februárjától megyek nyugdíjba. Az utóbbi kb. 20 évben főleg Budapest, azon belül is a kávéházak történetével foglalkoztam.

Írtam 16 könyvet, szerkesztettem ugyanannyit, fordítottam tizenötöt, a cikkek, tanulmányok száma jó nagy, azt most nem számolom meg; benne voltam négy dokumentumfilmben és rendeztem 17 kisebb-nagyobb kiállítást. Tagja vagyok a Budapest folyóirat szerkesztőbizottságának. Kaptam Podmaniczky- és Budapestért-díjat.

Eközben 14 éves korom óta utazom – persze amikor háromévente kaptunk nyugati útlevelet, ez macerásabb volt, mint manapság. Európai listámról csak pár térképszéli ország hiányzik (Izland, Skócia, Norvégia, Svédország, Albánia, Málta), a többi ki van pipálva. De jártam Indiában, fölmentem egyedül, hátizsákkal a Tűzföldről az Egyenlítőhöz, két barátommal 16 ezer kilométert autóztunk és buszoztunk az Egyesült Államokban, Algériában eljutottam egészen a nigeri határra, Tamanrassetig, és megnéztem a zsiráfokat is a kenyai Masai Mara nemzeti parkban. Most, hogy nyugdíjba megyek, pláne el fog szabadulni a pokol.