Magamról
Az életem akkor nyílt ki, mikor mindenki másnak bezárult 2019 évében. Munkát, házat, élettársat magam mögött hagyva vettem nyakamba a világot 21 évesen. Három hónapnak indult, s végül sosem ért véget ez az út. Új életem első fejezetének egy francia kisváros adott otthont.
S míg világunk betegeskedett, addig engem úgy gázolt el a szerelem, mint a sárga iskolabusz. Tisztán emlékszem az első napra, mikor megláttam. Úgy hívták Alpok. Hatalmas testével fölém magasodva ölelt körbe. Nem moccant egy tapodtat sem, egyszerűen csak állt előttem és várta, hogy megtegyem az első lépést. Amit először esetlenül, botladozva, aztán egyre magabiztosabban tettem.
A túrázás, a hegymászás, hamar az egyetlen biztos ponttá vált az életemben. A hétköznapi élet kudarcai szerelemben, munkában, bürokráciában perzselő tűzként égették lelkem, amire csak a hegycsúcson elterülő hó adott gyógyírt. A hegyek jelentették a tiszta szabadságot, a boldogságot, az élet értelmét. Egyre messzebbre, egyre hidegebbre, egyre érintetlenebbre vágytam. Bízva az életben, újra útnak indultam abban a hitben, hogy megtalálom Narnia birodalmát.
Így kötöttem ki az Atlanti-óceán túlpartján egy Isten háta mögötti városkában Québec északi részén. Port Cartier tanított meg a jéghegy hátán is túlélni. A szívemben élő lánggal indultam útnak a mínusz negyven fokban, felfedezni világunkat. Mint kisgyermek élete hajnalán tanultam meg járni lépésről lépésre a derékig érő hóban.
Az Alpoktól búcsút véve életem új színterévé a tél mesevilága, Kanada vált. Másfél éve járom Québec, s néhol a vadabb hegycsúcsokkal csipkézett Britt Kolumbia tartományát és folytatom a hegyi ösvényt, amit anno Franciaországban elkezdtem. Életemet újonnan a semmiből felépítve, most már tudom, hogy az otthon nem egy ház, város vagy ország. Az otthon nekem ott kezdődik, ahol leesik az első hó.