„Tavaly nem ott voltatok? Az nem egy nagy ország, nem unalmas újra? Nem ismerek rád…Mit lehet ott egyáltalán csinálni?” Idézet engem jól ismerőktől.

Mindig szerettem utazni. Gyerekkoromban a szüleimmel, később barátokkal, családdal. Talán azért, mert pihentet, hogy valóban a jelenre figyelek, hátrahagyom az otthoni teendőket, hiszen a régi beidegződés szerint drága a telefon, nincs internet (ezt nem szándékozom frissíteni az agyamban) és olthatatlan kíváncsisággal próbálok megérteni más kultúrákat. Előre felkészülök az útvonalon található látnivalókból, helyi szokásokból, megtanulok pár kifejezést, így az utazás már jóval indulás előtt megkezdődik. Egy téma sose marad ki: piac, főzés, helyi ételek lehetőleg olyan helyen, ahova nem a külföldiek térnek be.

Az új időszámítás szerint fogalmazva még koronavírus előtt indult közvetlen repülőjárat Georgiába. Ennek népszerűsítésére tele volt plakátozva minden csábító tájakkal. Több se kellett, beleástam magam. Nem átlagos úti cél, isteni ételek, hegyek, régi városok. Aztán bezárt minket a vírus és mint minden örökmozgó, az internet segítségével utaztam. Belebotlottam egy blogba, ahol rengeteg új történelmi ismeret mellett a másik szerelem is megjelent: lovastúra Georgiában. Nagy bátran írtam a szervezőnek, hogy ha majd újra lehet…szűk két hét múlva komolyan el kellett dönteni, mert megkezdődött a valós szervezés. Ciki lett volna visszalépni.

Szerelem lett az első naptól. Hogy miért?