Magamról

Amikor a hazafele tartó gépen ültem, arra gondoltam, most kene számot vetni, mire jutottam magamban ezalatt a majdnem másfél év távollét alatt. Abban a pillanatban, 10.000 méterrel a föld felett úgy éreztem, semmi sem változott, kiábrándult elégedetlenség fogott el; ha egy ilyen hosszú utazás nem változat meg, akkor mi?!… Mikor földet ért a gép, akkor jöttem rá, mennyire nem vagyok többé az, aki voltam.

Intenzíven kutatok a tudatomban hogy felidézzem azt a pillanatot, amikortól ennyire elkezdett érdekelni az utazás, de nem találok semmi konkrétat. Én azt hiszem, hogy egyszerűen csak egy Járatlan Utakon fesztiválon “fertőződhettem meg” 🙃. Mindig is érdekeltek a különböző kultúrák (az egyetemen néprajzot és kulturális antropológiát tanultam), de ahhoz, hogy magamévá tegyem a gondolatot, hogy élnek emberek ezen a földön, akik nőként, egyedül, autóstoppal, sátorban aludva hónapokon keresztül utaztak, és túlélték, és visszajöttek, ahhoz nekem bevallom, több fesztivál kellett 😅 Nagyon nagy félelmet éreztem ezeknek a dolgoknak a gondolatától, ugyanakkor hívott is a dolog. Az a filozófiám, hogy a félelmeink a tanítóink; minden félelmetes szituációban el van rejtve egy kincs számunkra. Ha belemegyünk a helyzetbe, megnyerjük a kincset, változunk, erősödünk, fejlődik a személyiségünk, érünk. Ezért próbálok ezekbe a helyzetekbe általában tudatosan belemenni. Így vágtam bele életem legelső hátizsákos-stoppos-vadkempinges-Couchsurfinges utazásába 2022 őszén, majd rá pár hónappal életem eddigi leghosszabb egybefüggő utazásába a Föld túlsó pontján, amiről most az előadásomban mesélni fogok, tartsatok velem!