Először 1999-ben tettem a lábamat japán földre, miután 3 napot hánykolódtam egy kínai kompon, aminek a jegyét csak a nemzetközi diákigazolványom intenzív lobogtatásával tudtam kifizetni utolsó készpénz maradékomból, mert az Electron kártyámat nem fogadták el a kínai bankok.

Azóta rabjává tett a szigetország, ahol, ha űrlények szállnának le, az sem keltene akkora feltűnést, hogy a combini (éjjel-nappali) újságos pultjánál sorakozó tachiyomi-k (állva olvasók) felnézzenek a mangájukból.

Bejártam keresztül kasul, stoppal, vonaton, hajón, kajakban, kettő és négy keréken, gyalog és tömegközlekedéssel. Éltem a tokiói öböl mesterséges szigetén, a legsűrűbb neonreklámos környezetben, aludtam sátorban, kajütben, piaci pulton, luxus glamping-ben, kapszula hotelben, vonatkabinban és koporsóban.

Hogyan csinálja ez a világháborúban porig bombázott, földrengések, tájfunok és cunamik által rendszeresen megtépázott ország, hogy folyamatosan talpra áll és az egész világ elismerését kiváltja minden olyan területen, amibe energiát fektet?

Hogyan lesz a ramen a világ legmenőbb street food-ja, a Yamazaki a legfinomabb whisky-je, a Kóbe a legdrágább bélszíne? Tényleg ugyanabban a kád vízben fürdik egy héten át az egész család, és tényleg minden közfürdő meztelen, amibe viszont nem léphetünk be tetoválással?

Melyik fesztiválon lökdösik egymást tangában a férfiak és melyiken visznek körbe a szerzetesek egy 6 méteres falloszt a hátukon, miközben iskolás lányok rózsaszín pénisz alakú nyalókát nyalnak kedélyesen, amit egy mosolygó nyugdíjas nénitől vett az apukájuk?

Ilyen és ehhez hasonló érdekfeszítő kérdések kísérik Japán virtuális túránkat, miközben a leggazdaságosabb országjárás kulisszatitkaiba is kapunk egy kis betekintést.