Több, mint tíz éves álmomat váltottam valóra tavaly, amikor a „normális életemet” hátrahagyva felmondtam a munkahelyemen és egy egyirányú repülőjeggyel, na meg két hátizsákkal elindultam Kubába. Nem tudtam, hogy mikor jövök haza, csak annyit ígértem a családomnak, hogy a karácsonyt itthon töltöm, velük. December közepén láttam őket legközelebb.

Sejtettem, hogy megannyi kaland vár rám és hogy életre szóló élmény lesz ez az utazás, de a valóság minden képzeletemet felülmúlta: utaztam repülővel, lovaskocsival, komppal, busszal, autóval, gyalog, kerékpárral, éjszaka, nappal, kora hajnalban, egyedül, helyiekkel, más utazókkal, esőben és forróságban, óceánparton, dzsungelben és óriási hegyek között.

Csokoládét készítettem Kubában, pedig nem vagyok cukrász. Hegyi kerékpároztam Mexikóban, pedig inkább városi bicajos vagyok. Vulkánra másztam Guatemalában, pedig eddig csak a Kék túra útvonala volt számomra a magaslati kihívás. Búvárkodtam Hondurasban, pedig még a snorkelezés is újdonságnak számított akkor. Kajakoztam a Csendes-óceán egyik öblében, pedig előtte csak a szarvasi Körös-holtágon eveztem. Határőrrel egyezkedtem a panamai határon, pedig a spanyolom még csiszolásra szorul, fényképezést tanítottam Kolumbiában, pedig nem vagyok fotós és nagy hullámokon szörföztem Ecuadorban, pedig nem is vagyok jó úszó.