Találkozásaim tálibokkal és másokkal. Hongkong és a Keleti között. Végig napnyugat felé.

Tíz évvel a Keleti pályaudvarról Hongkongba tartó utazásom után visszafele is teljesítettem ezt a távot. Oroszország, Mongólia, Észak-Korea és Tibet helyett ezúttal teljesen más útvonalon, kizárólag szárazföldön, vagyis repülés nélkül. Ahol lehetett, vonattal.

Végig Kínán, aztán keresztül Észak-Pakisztánon és Afganisztánon, utána végig Iránon, Törökországon, végül pedig haza Bulgárián és Románián át.

Nehéz összefoglalni ezt az elképesztően sűrű, intenzív és izgalmas utazást. Az Instán és a Facebookon mindenesetre próbálkoztam ezzel, és erre teszek kísérletet az előadásomon is.

Minden természetesen nem fér bele, de azért megemlítem a „covid-főváros” Vuhant, találkozásaimat Stein Aurél örökségével, a pakisztáni vonatozást és a terepjárózást a Nanga Parbat csúcsa felé, és mutatok képet az iráni síiták önostorozásáról. Meg talán az Eufrátesz menti vonatozásról is.

A fókuszban viszont Afganisztán lesz.

Hogy néz ki ez a rendkívül szép és gazdag történelmű ország két évvel a talibán hatalomátvétele után? Mennyire biztonságos itt utazni? Egyáltalán, hogy jutottam be az országba?

Megmutatom Kabult, a bamjani Buddha-szobrok helyét, Kandahart, Heratot. Vajon hol kapható a legjobb frissen facsart citromlé? És sárgadinnye? Milyen az afgán csirkepörkölt? És hogyan mentem 46 fokban várat nézni a tálibokkal?

Ez mind lesz. És még sok más!