Amikor 2012-ben elindultam életem első caminóján, nem sokan hittek benne, hogy 36 évesen, keveset tapasztalt túrázóként tényleg végigmegyek azon az úton. Én biztos voltam benne.

Aztán 10 évvel később, 9 camino után vettem egy nagy levegőt meg a hátizsákomat és remegő lábakkal kiléptem az ajtón. 153 napig mentem rendületlenül délnyugat felé, sokszor nem a legjobb állapotban és volt, hogy járatlan utakon. Szerény büdzsémből gazdálkodva óriási logisztikát bonyolítottam nap mint nap: ez nem klasszikus camino, sokszor jelöletlen volt az út és nem vártak sem zarándokszállások, sem zarándokmenü, sőt három hónapig még zarándokok sem.

És hogy milyen egy ilyen hosszú vándorút „szóló” női zarándokként? Mennyi mindennek kell beleférnie egy 45 literes hátizsákba? Hogyan képes egy átlagember élete legrosszabb évében, 46 évesen, ízületi problémákkal küzdve egy 4200 km-es gyalogútra? Hogyan készül fel és egyáltalán honnan vette a bátorságot, hogy nekivágjon? Hogyan lendül át a váratlanul rátörő holtpontokon, miért nem adja fel? És hogyan válik az örök „megtervezőből” a végére egy fesztelen „improvizátorrá”?

Ezeket a kérdéseket én is feltettem magamban, és a mai napig érnek bennem a válaszok. De ami már leülepedett, arról szívesen mesélek.