Ausztrália, az új Vadnyugat. 2024 májusában izgatottan szálltam fel a London-Melbourne járatra. Eszembe jutott, hogy amikor gyerek voltam, Ausztrália azt a nagyon messzi helyet jelentette, ahova biztosan repülni kell, és ahol valamilyen nagyon messzi családtagok is laknak. Egy helyet, ami annyira messze van, hogy ezek a családtagok is csak öt évente tudnak hazarepülni. Koalák és kenguruk laknak a kertekben. Később, amikor már egyetemre jártam, Ausztrália volt a B terv. Ha minden kötél szakad, valahogy kiutazom és magyart tanítok a helyi magyar iskolában. Most, hogy tényleg eljött az idő és a lehetőség, hogy Ausztrália felé vegyem az irányt, nem tudtam pontosan, mit is várjak. Munka miatt indultam Melbournebe, egy Orygen nevű, mentális egészséggel foglalkozó szervezettel terveztem egy hónapot tölteni, illetve egy autizmus konferenciára is meghívtak előadni. Ahogy felszállt a repülő, arra gondoltam, micsoda lehetőségek földje lehet ez az Ausztrália.

Ebben az előadásban mesélek majd arról, milyen volt Melbourneben élni, megismerni a hippi kávézókat, a most bevándorló európai fiatalokat, akik szintén a B tervet látják Ausztráliában. Mesélek majd arról, hogy az őslakosokat hol találni Melbourneben, és milyen is a déli fény nem az északi. Beleláthattok majd a trópusi utazásomba Cairnsbe hogy ettek meg majdnem a krokodilok, hogy ragadtam majdnem egy kis trópusi szigeten. Mesélek majd arról, milyen volt megtalálni és időt tölteni a helyi magyarokkal, milyen volt megismerni azokat a családtagokat, akik évtizedekkel ezelőtt hagyták el az országot. Milyen volt korombeli fiatalokkal találkozni, akik családtagok, de nem beszélnek magyarul – és akik számára a magyarság egy régi trófeát, megőrzendő emléket jelent.