Másfél évvel ezelőtt megvettem életem eddigi legdrágább táskáját; ami egyszerre tud gurulni és hátizsákként is funkcionálni. Az apropója a befektetésnek az volt, hogy nem tudtam akkor még, hogy hova visz majd az utam és milyen hosszan, úgyhogy minden eshetőségre fel kellett készülnöm. Izgalmas volt nekivágni a világnak egy egyirányú jeggyel, és azt mondani otthon, hogy “világgá mentem, majd jövök!” 😃 Szerintem én magam is csak fokozatosan fogtam fel, mi is történik velem. Előtte szinte csak Európában jártam, ezért arra gondolni, hogy létezik élet a világ másik oldalán is, ráadásul a víz is ellenkező irányba tekeredve folyik le a lefolyón legalább olyan izgalmas és egzotikus volt számomra, mint az űrutazás. “Vajon tényleg létezik az az óriási kontinens, a kenguruk földje?” És a nagy korallzátony és az egyéb gyerekkorom óta dédelgetett álmok hirtelen ijesztően közel kerültek hozzám… egy karnyújtásnyira! De ez még csak a kezdete volt ennek a csodának, amire csak Waiheke szigeten a szilveszteri asztalnál ülve lettem figyelmes, amikor az argentin barátaimmal azt játszottuk, hogy mindenki elmondja az éve legkülönlegesebb pillanatát… rájöttem ugyanis, hogy egy éven belül majdnem minden álmom valóra vált!… de ahogy lent úgy fent, szokás mondani, az élet nem mindig habos torta. Így van ez utazás közben is. Megéltem életem egyik legnagyobb krízisét Vietnámban, egy motorbaleset után… Ezekről fogok mesélni a járatlan utakon fesztiválon!