A 90-es években még egyetemistaként stoppal bejártam Nyugat-Európát, az internet és okostelefon kora előtt, pénz híján. A közelmúltban Dél-Amerika vidékeit stoppoltam be, egészen más szemszögből nézve az utazást, embereket.

Sztori: Mindig kettesben stoppoltunk, és 2 nyár után az egyetemen már várólista volt, annyian akartak jönni velem. Akkoriban Párizs vagy Amszterdam szinte elérhetetlen volt diákoknak, de én 2 nap alatt általában odaértem bárkivel.

Tinédzserkoromban a szél elém sodort egy papírgalacsint, amin olcsó spanyolországi nyaralást reklámoztak. Megragadtam az alkalmat, és onnan már nem volt visszaút. Az utóbbi 20 évben bejártam a Föld nevű bolygót Patagóniától Pápuáig, és sok emlékezetes kalandban volt részem.  Kezdetben stoppal utazgattam, és ott aludtam, ahol rám esteledett, majd a későbbiekben áttértem a helyi tömegközlekedésre és a civilizáltabb szállásokra. Laktam barlangban berber hegyi pásztorral, vietnámi jakuzzis luxusszállóban, utaztam ökrös szekéren és Porschéban is.

Az első hosszabb túrám Budapesttől stoppal a Szaharáig, némi kitérőkkel és vissza. 2,5 hónap 40 000 Ft-ból, igaz 1998-ban, de ez akkor sem volt nagy összeg. Közben körbejártam a francia Riviérát és csöveztem hajón Barcelonában. Montserratban hegyi remetével beszélgettem, Andorrában egy gazdag nagypapa vett a szárnyai alá, Gibraltárban naplementekor etettem a majmokat és Marokkóban 8 napot utaztam egy izraeli házaspárral. Mikor Ausztriába értem hó és jég fogadott, pedig nálam csak nyári ruha volt. Na ekkor jöttem rá, hogy nincs megállás.

– 2001-ben öt hónapot töltöttem Dél-Amerikában, amiről könyvet is írtam: http://jeti76.blogspot.hu/2012/11/hamarosan-kaphato.html
Caracasból, a Karib-tenger partjáról indultam, egy hétig vendégeskedtem egy venezuelai családnál, jártam kakasviadalon és átvittek Aruba szigetére is, ahonnan sajtokat és magyar szalámit csempésztünk, majd a családfő fitnesz termében nekiálltunk kondi gépeket összerakni.
Kolumbiában salsát tanultam és kezeltettem a begyulladt a fogamat, Ecuadorban kráterek között túráztam és inka erődben aludtam kóbor kutyák között. Peruban végigjártam a Macchu Picchura vezető inka ösvényt és kalandoztam az esős Patagóniában. Innen kamionstoppal jutottam el a Tűzföldre és tettük fel rá 4 hóláncot, hogy tovább jussunk a világ legdélebbi városába, Ushuaiabá. Ott -10 fokban sátoroztam a hóviharban. A chilei-argentin határon ping-pongoztam a vámosokkal, majd megnéztem a pingvineket és fókákat. Mivel pénzszűkében voltam, háromszor lógtam be a világ legszebb vízeséséhez, az Iguazuhoz. Brazíliában ormányos medvék ették meg a kajámat és végül Rióban, a Copacabana közelében csöveztem.
– 2002-ben Egyiptomban karamboloztam és a kórházban vettem észre, hogy a helyi zsaruk megszabadítottak a maradék zsebpénzemtől. Aztán jöttek a kalandok.
– 2003-ban 8 hónapig vándoroltam Délkelet-Ázsiában:
Thaiföldön felkerestem a legendás Partot ahol Dicaprióék hippiskedtek, Kambodzsában a rendőrségen sátoroztam, Vietnámban a Ha Long-öbölben kígyópálinkáztam. Laoszban bombából készült kerítésen másztam át, majd mészkősziklák között kajakoztam.
Malajziában a világ legöregebb esőerdejében figyeltem a tapírokat és a majmokat. Pár nappal később Szingapúr rohanó világában 28 másodperc alatt jutottam fel 235 méterre, az egyik felhőkarcoló tetejére. Szumátrán orangutánokat és Rafflesiát fotóztam, Jáván működő vulkánokat másztam meg, Balin tanúként vettem részt egy falusi lagziban, végigmotoroztam Lombokot, teknősökkel búvárkodtam a Gili-szigeteken.
– 2005-ben Kelet-Törökországban mulattam kurd csempészekkel.
– 2006-ban Indiában vonatoztam 41 órát helyjegy nélkül, Nepálban az Annapurna régióban voltam postás.
-2007-2014-ig három földrészen, több mint 50 túrát vezettem az Eupolisznál,
-2015 nyarán hőlégballonoztam Kappadókiában, megismerkedtem a Grúz konyhaművészettel, aztán pedig orosz punk rock zenekarral utaztam Karabahba turnézni.
-2016 telét Közép-Amerikában töltöttem:
Salsáztam Kubában, etettem mosómedvéket Mexikóban, felkerestem a legtöbb maja romvárost, Guatemalában megmásztam az Acatenango-vulkánt, vezettem szöcskét El Salvadorban, végig sznorkeleztem Honduras legszebb szigeteit és hajóztam Belizeben.

A Covid alatt megjártam a maláj börtönt, a novemberi fesztivál előtt pedig végigstoppoltam a Pamír Highwayt és utaztam Afganisztánban tálib katonákkal.

„Ne álmodd az életet, éld az álmaidat!”

37. éve stoppolok. Igen még a múlt században, évezredben kezdtem, nyolc évesen. Volt, hogy pár évig hivatásos nemzetközi kamion és busz sofőrként gyűjtögettem az aszfaltcsíkokat, de ma már hagyom, hogy más vezessen helyettem.
Ahhoz képest mindig gyorsan haladok, ha azt vesszük, hogy háttal a célnak, arccal a segítség felé lájkolom a forgalomban résztvevőket.
Eddig mindig eljutottam oda ahova akartam.
Mindig jó helyen voltam ahhoz, hogy tapasztalatokat gyűjtsek.
Ha kíváncsi vagy néhányra, gyere el a kerekasztal beszélgetésre, hátha Te is gyűjtesz párat!

Facebook
Weboldal

Tizennégyéves korom óta stoppolok. Harminc után volt egy évtizednyi kihagyásom, mert úgy gondoltam, efféle léhaság már nem illik egy meglett férfihez. Aztán csak visszaálltam a világot jelentő árokpartra.

A padkán állva, ülve, a táblánk hátára versikéket firkálva – betonteknő ide, repesztő béemvések oda – felvehetjük a kapcsolatot a végtelennel. A kiszámíthatóság illúziója szertefoszlik, a kényelem, az irányítás béklyója lehullik, és újra működni kezd valami. Valamilyenfajta energia, amivel együtt lehet áramolni, és az ember végre megint érzi, hogy él.

Eddig négy földrészen próbáltam stoppolni, és hármon jól megy. Még ma is. Néha kell változtatni a stratégián, de hát ez egy ilyen alkalmazkodó műfaj. Azért is jó nyelvtanulásra, a határaink átlépésére, az intuíciónk kifinomítására, arra, hogy megismerhessük távoli tájak nem sejtett dolgait.

Az sem kutya, hogy az aszfalt és a fű közötti keskeny sávon lehet a legaranyosabb és a legérdekesebb emberekkel találkozni. A hülyék mindig továbbmennek. Aki megállt, azzal van valami dolgod, ráadásul ezt nem te döntöd el, hanem az Univerzum. Lehet nyomulni is, bekéredzkedni kocsikba, ez jóval hatékonyabb, ha a kilométert nézzük. De akihez végül beülsz, éppúgy a révészeddé válik, megérint, és te is őt. Persze csak ha oda mersz menni, és meg mered kérdezni, hogy elvisz-e.