Mindig is érdekelt h mi működteti a világot és mi ez a létezésdi. Vagyok, aztán többé már nem vagyok. Akkor meg mi értelme ennek az egésznek? Tényleg, mi?

Utazom, jógázom, csoportokat vezetek a nagyvilágban miközben itthon önismeretben utazom.

Mi értelme van elmenni a nagyvilágba, ha utána úgy jövünk haza, hogy semmi nem változott meg bennünk? Ha ott belül semmi nem fordult meg bennünk? Egy szelfiért, egy képért, amint éppen pózolok a Taj Mahal előtt és elmondhassam, hogy én ott is jártam? Ezek számomra üres dolgok.

De miért utazunk egyáltalán?

Sztori: Minden hétvégén utaztam valahová akkor is amikor itthon voltam. Egyik hétvégén, amikor véletlenül semmi utazás nem volt, feküdtem reggel az ágyban és észrevettem, hogy azon őrlődőm belül, hogy hova ellene elmenni azon a hétvégén. Hoppá, de miért akarok én menni? Hiszen folyamatosan úton vagyok. Észrevettem a kényszert magamban, hogy menni kell, és észrevettem a mögötte lévő ürességet is. Ki vagyok én, ha nem megyek, ha nem utazom? Szép lassan elkezdte kibontani magát, ahogy figyeltem és nem engedtem a mozdulásnak. Rájöttem, hogy menekülök. Menekülök a valóság elől, ahogy mindig is csináltam. Hogy gyerekkoromat annyira elviselhetetlennek éreztem, belül annyira rosszul éreztem magam, hogy a túlélést az adta, ha kiszakadhattam a valóságból a természetbe a túratársaimmal. Akkor ez így nincs jól, nem akarok mindig egy running man lenni. Itthon is jól akarom magam érezni. Jól akarom érezni magam a bőrömben. Az pedig már egy régi felismerésem volt, kint Amerikában egyik jógázásom alkalmával, hogy bárhová is megyek a problémák jönnek velem, mert azok belül vannak, bennem, bárhová is utazom. Ha ezeket feldolgozom akkor is még akarok majd utazni?

A történetem 8 éve kezdődött, amikor nyelvtudás és pénz nélkül nekivágtam stoppal Izland eldugott fjordjainak. Ezt persze nem így terveztem, de életem fordulópontját jelentette, amikor felismertem, hogy a legnehezebb helyzetekből születnek a legjobb élmények.
Azóta minden évben 1-3 hónapot utazok egyedül vadkempingezve olyan távoli helyeken, mint Jordánia, USA, Marokkó vagy Grúzia.

Sztori: Hogyan lehet 2 hónap alatt megtenni egy 2 hetesre tervezett utazást? 🙂
Egy- két kitérő, pszichiátria, egy ellopott hátizsák, és egy kis rendőrségi ügyintézés sokat segít benne 🙂

Csak pár percre tettem le a hátizsákot, amikor nyom nélkül eltűnt. A tornácokon ücsörgő nénik és utcán játszó gyerekek semmit se láttak.
Ott álltam értetlenül és lassan kezdett leesni, hogy egy szál toppban nem fog menni a bivakolás.
Egy másik utazó, látva a helyzetem a saját lányáról szedett le pár ruhadarabot, így egy 4 számmal nagyobb cipővel és melegítő szettel vonszolhattam magam tovább az úton.
Végül is mindegy, az ellopott hátizsákban is a ruhagyűjtőből kiszedett gyerek pulcsik voltak; meg a 150 centis mini hálózsák. De talán kulcstartónak jó lesz, az új törvénytelen gazdája számára.
Másnapra tudtam csak felocsúdni, amikor a rendőrségi feljelentés után a Karitászhoz is bekopogtam. Kitárták előttem a raktár kapuját, és átélhettem a Pretty Woman legendás ruhaüzletes jelenetének vándor verzióját. Nejlonzacskókkal és adományos ruhákkal felszerelkezve készen álltam, hogy végig vigyem tervezett utamat.
A hírem gyorsabban volt, mint a tempóm, így értem célba másfél hónap késéssel, hírhedt “Zacskós-zarándokként”.

Facebook

A kisbuszos utazás előtt kirepültem egy napra oda, ahova megérkezni szándékoztam majd a 4.000 kilométeres buszozás után. Ahogy az óceánhoz értem, hirtelen összeomlottam. Már nem is tudom, hogy mire rogytam le. Egy kő volt talán, vagy egy pad, esetleg egy párkány, vagy faldarab? Nem fogtam fel, s nem is emlékszem. Csak később realizáltam, hogy a Boca do Inferno-nál voltam, azaz a „Pokol szája” nevű sziklaképződménynél. S, hogy az életnek milyen humora van, az akkori utazásom az egykori világ, s most az én addigi életem végét jelentő Cabo da Roca (Szikla-fok) az európai szárazföld legnyugatibb pontjánál ért véget, s kezdődött meg a kálváriám. Ma már vidáman, a közönség számára informatívan tudok erről mesélni, s segíteni őket abban, hogy hogyan tudnak felülemelkedni az egyes problémákon, ha az utazás esetleg nem úgy sikerül, ahogyan azt eltervezték.

Sztori: Minden országban történt velünk valami, ami akkor nem annyira csalt mosolyt az arcunkra. Ezért elhatároztuk, hogy Spanyolországon már csak „átszáguldunk” az öreg veteránnal. Nem jött össze. Talán száz kilométernyire voltunk a portugál határtól. Elfáradtunk a hetekig tartó kempingezésben, az eső is eleredt, ezért úgy döntöttünk, hogy egy motelben szállunk meg. Bejelentkezés után kimentünk a buszhoz, hogy kivegyük a legszükségesebb holmijainkat. Ahogy felnyitottuk az egykori életünk maradékaival zsúfolásig megpakolt busz hátulját egy csatos üvegnyi só zuhant le és robbant szét a lábaink előtt. Társam azonnal lapozni kezdte az internetet: A só árulást és könnyeket jelent. Nem véletlenül van Leonardo da Vinci, Az utolsó vacsora című festményén Júdás könyökénél egy kiborult sótartó. És társam elkezdte sorolni a különböző nemzetek babonáit, melyek végül mind beteljesültek az utazás során. 🙂

Weboldal