Dr. Valiskó Gyöngyi (Valis) vagyok, végzettségemet tekintve gyógyszerész/közgazdász, a magányosbolyongó blog szerzője.

Vannak utazók, akik egy hirtelen revelációnak köszönhetően indulnak neki a világnak, akár gyökeresen szakítva addigi életükkel, néha azért, mert valami elől menekülnek, néha azért, mert valamit keresnek. Én azok közé tartozom, akikben az utazás valószínűleg genetikailag kódolva lett (DRD4-7R?). Mondhatjuk, hogy az utazás számomra életforma/szenvedély/függőség. Önállóan először 17 évesen indultam el hátizsákkal világot látni, azóta 116 országba jutottam el, van ahová úgy hozta az élet, többször is.
Első kenyai utamon szerettem bele Afrikába, amire semmiféle racionális magyarázatot nem tudok adni. Én is látom, amit mindenki (szegénység, szemét, kolduló gyerekek, korrupció stb.), mégis határtalan boldogsággal tölt el a vörös föld, az emberek, a táj és az állatok látványa. Nekem így aztán mindig Afrika az elsődleges célpont, csak van, hogy végül máshol kötök ki.

Afrika a maga 54 országával a második legnagyobb kontinens, ahol csodálatos emberekkel, lélegzetelállító tájakkal, cuki állatokkal, még élő tradíciókkal, törzsi kultúrákkal, maszkos szertartásokkal találkozhat az utazó. Még is kevesen merik vállalni az utazást, mert többnyire csak a negatív híreket hallják a médiában: háborúk, ebola, szegénység, bűnözés. Nem tartozik a legkönnyebben/legolcsóbban utazható kontinensek közé, a turista ösvény nagyon keskeny, ha létezik egyáltalán, de bőven kárpótol életre szóló élményekkel.

30 afrikai országban jártam eddig – utaztam a szenegáli Dakarból Bamakoba vonattal 42,5 óra alatt, voltam törzsi szertartásokon Kongóban, követtem futva elefántokat Ghánában, Madagaszkáron megmásztam a kutyáról elnevezett Peak Bobby-t, tevegeltem Maliban tuaregekkel Timbuktuból a Szaharába, sétáltam oroszlánnal Zimbabwéban, táncoltam tigrinya esküvőn Etiópiában, Beninben vudu szertartásokon vettem részt, Zambiában kenuztam a Zambézin, végigettem egy mangó ültetvényt Elefántcsontparton, Ruandában gorilla bébik játszottak a lábamon, raftingoltam az Níluson Ugandában, másztam dűnéket Namíbiában, bálna gyerekeket lestem Mozambikban, Szudánban az 52 fokban itattam a tevéket a sivatagban, laktam pigmeusoknál Kamerunban és bejártam a Zöld-foki Köztársaság 7 szigetét.

Az egyetem elvégzése után fanatikusan szerettem volna megismerni az egész világot. Bejártam Ázsiát, Közép Amerikát, a Karib térséget, és számtalanszor Afrika különböző vadregényes országait. Sokáig lelkes hátizsákos turistaként utaztam, sosem a kényelem vagy a túlfényezett luxus vonzott barangolásaim során, szerettem inkább a valódi életet megtapasztalni, mindennapi emberekkel és az ő hétköznapi életükkel megismerkedni kalandozásaim alatt. Bár a Föld sok szép tájára eljutottam, Afrika a maga megszelídithetetlen bujaságával, állandóan hangos és harsány forgatagával örök kedvencem maradt. A rengeteg szép, kedves és sokszor fájó, szívszorító élmény időről időre mindig visszacsábított és sosem csalódtam… a fekete kontinens a maga megosztó sokszínűségével életem meghatározó részévé vált.

Bodo Katalin, AfriKata vagyok és sokat dolgoztam önkéntesként Afrikában több szervezeten keresztül. Ma már az Életem Afrika Alapítvány elnökeként segítek. Útjaimon nagyon hangsúlyos a helyi emberek megértése, a helyi kultúra megismerése és nagyon szeretek utazni a Fekete Kontinensen. Jártam a háborús Kelet-Kongóban, a genocídium sújtotta Burundiban, a terrorban élő Maliban és Észak Ghánában megismerkedtem az animista vallással… És még van ám pár ország a tarsolyomban.