Ez az év sem telt el világjárás nélkül.

Bejártam Londont, nem először és nem utoljára. Aztán átruccantam Ausztriába, ahol azért nagyjából otthon vagyok. Azt hiszem, már nem maradt olyan szeglete, amit ne láttam volna, ahol nem másztam volna némi hegyet is. Majd picinyke Szlovákiai bóklászás következett.

Ha pedig az előző évben másfél hónapot gigantikus hegyek és sziklák között töltöttem Ázsiában – a hőn szeretett Ladakhomban –, majd Nepálban s végül Tamilnaduban, úgy véltem helyesnek, hogy a kőhegyek mellett nem árt megismerkednem a jéghegyek világával sem.

Izlandra már szinte „hazajárok”, de most Grönland és a Feröer szigetek lett a cél. Nagymamám unokatestvére, akiről a harmadik nevemet kaptam a Titanic egyik áldozata volt, így teljesen egyértelművé vált számomra, hogy hajóznom kell a hatalmas jéghegyek között is, érezni, milyen az, amikor a hajókabin ablaka jéghegynek súrlódik. Látni az éjféli napsütést, hallani és látni a bálnákat, fókákat. Rálépni a gleccserekre, felmászni a hihetetlenül zöld és köves feröeri sziklaszirtekre. Felfedezni a régi inuit (bőrösök vagy skraelingek) és az óskandináv (viking) világ fennmaradt apró darabjait.

Néhány héttel ezelőtt pedig Provance-t jártam be. Nagy flash volt, hogy nemcsak az agyonhájpolt Cote d’Atur létezik arrafelé, hanem jóféle sziklák, hegyek, kis kanyonok, tengerparti sziklavilágok.

Jó lesz mindezekre a helyekre visszagondolni, amikor két héttel a fesztivál után útra kelek több évre Indiába. Onnan olykor kiruccanások lesznek már előre eltervezett területekre; pl. Socotra, Thaiföld, Sri Lanka, valamint Indián belül mindenhova – is!

Ezzel a kis előadással búcsúzom egy időre a fesztiváltól, ahová online remélem kintről is be tudok majd kapcsolódni. Blogom hamarosan indulni fog, címe és elérhetősége még gondolkodás tárgya. Az előadásomon már meg fogom tudni mondani!