Stoppolás Nőként
A Stoppolás A-tól Z-ig kerekasztal mellett fontosnak tartottuk, hogy teret biztosítsunk arra, hogy tabuk nélkül a stoppolás aspektusaira kifejezetten női szemszögből is rávilágítsunk és átbeszéljük együtt, mire lehet számítani, ha nőként egyedül tervezed kipróbálni magad, vagy már vannak olyan tanulságos történeteid, amelyeket hasonszőrű nőtársaiddal megosztanál.
Nők élményeiről, nem csak nőknek.
Szeretnéd feltenni a kérdéseidet, vagy észrevételed van a témával kapcsolatban? Írd meg nekünk az alábbi linkre kattintva! A beszélgetés során az általad beküldött témákról is szót ejtünk majd.
Kerekasztal előadói
Tóth Viki
Csajként a legjobb stoppolni, mert könnyebben felvesznek 😊
Nyilvánvalóan, ha egyedül indulunk el, bizonyos óvintézkedésekre is szükség van, hogy biztonságban legyünk. Két nő külön kategória. És talán nem mindenki gondol arra, hogy párban is megvannak a szerepek. Más a férfi meg a női kisugárzás, a kommunikáció. Ezeket felismerve és kihasználva messzebbre juthatunk.
Az is kérdés, hogy csak egyszerű, legfeljebb egynapos közlekedésre használjuk a stoppolást, vagy hosszabb utazásra.
A stoppolás fent említett mindhárom formáját űző nőként talán beszámolhatok a különbségekről. Egyébként is rendívüli bölcsességek garmadáját fogjuk eléd tárni, mellyel percek alatt eljuthatsz bárhová.
Horváth Viktória
Úton lenni számomra azt jelenti, hogy mindig máshol érzem magam otthon. A szememet gyerekkorom óta csillogtatta a stoppolás gondolata. Pár éve már egyedül utaztam, mire rászántam magam, 2019 nyarán. A következő év elejéig sikerült 15.000 km-t bezsebelnem, benzinkúton, erdőben, különböző szállásokon és kamionokban maradva tölteni az éjszakákat. Két hét magyar pálya után fél év alatt 8.000 km-t tettem meg keresztül-kasul Új-Zélandon, hazaérve a magyar kultúrsokk pedig kiküldött random Barcelonába.
Sok-sok százórányi stoppolás, több mint tízezer km után értek az első negatív élményeim, amik már túlmentek egy határon.
Estók Adrienn (Utazószaurusz)
„Nem félsz?” – a kérdés, amit talán az életemben legtöbbször hallottam, mikor véletlenül kiderült, hogy nem csak utazom, de stoppolok is. Egyedül, nőként. Első stoppos élményem még gyerekként történt, mikor a nyári nagyszülőkhöz vonatozás során lekéstük a csatlakozást. Édesanyám felkapta a sporttáskát, kézen fogta a kishúgom, és engem, s megindultunk fuvart keresni. Fel is vettek minket, és egyáltalán nem féltünk.
Majd 13 éves koromban megfogalmaztam magamban, hogy szeretek úton lenni, akár több órán keresztül, főleg akkor, ha közben új embereket ismerhetek meg.
A stoppolás egyfajta bizalmi kapcsolat, mindkét fél részéről. Kapcsolódás és egymás segítése. Igen, hiszen gyakran a vezetőknek is épp annyira van szüksége egy másodpilótára, aki szóval tartja őket, mint a stopposnak, aki a célja elérése felé tart. Néha a cél az, hogy úton legyünk, néha pedig egy előre meghatározott helyre szeretnénk eljutni. De minden esetben elmondható, hogy az emberek nagy százaléka jó szándékú. A stoppolás pedig egy belső utazás is: önbizalom építő, és türelemfejlesztő.
Az útjaim inkább a kényelemről szóltak, szóval a vadkempingezés és szélsőséges körülmények közötti stoppolást nem mondhatok magaménak, viszont Európában több ezer kilométer van mögöttem. S az egész egy koncert miatt kezdődött, amire el akartam jutni. Azóta pedig rengeteg pozitív élménnyel gazdagodtam s barátnőim is csatlakoztak hozzám egy-egy útra, vagy épp nyaralásra.
Sánta Dóra
Mesterszakos építész-várostervezőként 2021 őszi félévében ösztöndíjat kaptam Mexikó harmadik legnagyobb városába, Monterreybe, hogy egy mexikói egyetemi környezetben ismerjem meg a számomra mindig is érdekes kultúrát és annak építészetét. Izgatottan készültem a nagy utazásra, ez volt az első utam Amerikába. Már a félévem előtt megfogadtam, hogyha egyszer kijutok oda, nem jövök vissza egy jó darabig, így is lett. Felvettem diákhitelt, összeszámoltam a félreértett pénzem és elindultam egy másfél éves utazásra az ismeretlenbe spanyol nyelvtudás nélkül. Utazásaim során szembesültem Mexikó, Kolumbia, Ecuador és az Egyesült Államok kultúrájával, megragadva minden lehetőséget, hogy csillapíthatatlan kíváncsiságomnak eleget tegyek. Busszal, stoppal, egyedül, alacsony költségvetésből, megismerve a helyi művészeteket és általuk inspirálva létrehozva a sajátomat.
Utazásom alatt jópár strandpapucsot megemésztettem, valahogy mindig elhagytam azokat, vagy szétcincálták az állatok. A sors fintoraként, amikor önkéntes helyet kerestem egy mexikói tengerparti városban — ahol elhagytam az egyiket, amikor először jártam ott — az egyetlen hely, akik visszaírtak nekem a Hostal Chanclas (Papucs) nevet viselte. Mindemellett a tulaj kérésére négy héten keresztül papucsokat festettem a falra egzotikus állatokkal kombinálva, miközben a lábamon egy általam megreparált volt, mert nem voltam hajlandó másikat venni. Szerencsémre kaptam egy újat egy kedves utazótól, és a negyedik hét végén belefestettem az újonnan kapottat a falon lévő levegőbuborékba aláírásként… pont akkor szakadt el, amikor hazaérkeztem.
