Hogyan cserkészd be lencsén keresztül a világot – avagy hogyan ne légy “japán turista”

Fotográfusként és utazóként azt gondolom, meg tudok osztani néhány tapasztalatot fotózással, aközben történő személyes helyzetbe kerülésekkel, tájak becserkészésével és technikai kihívásokkal kapcsolatosan.

Weblap

Sztori: Tábla állt Tiberiasból kivezető úton: ne térj le, veszélyes terület, műemlékvédelem. Nosza, kocsi befékez, kiszállok és elmerülök Tiberius császár palotájának romjai között. Szó szerint elmerülök, mert vagy két méterre a föld alatt van, nyitott, mégis sikerült kis híján beszakadnom egy mozaikos udvarba. Megérte, csodás kétezer éves mozaikpadlót fotózhattam. Kimászni már nehezebb volt.

A képalkotással először tizenévesen kerültem kapcsolatba, ha jól emlékszem akkor még – a kor divatjának és leginkább pénztácánknak megfelelően – egy Kodak point and shoot filmes fényképezőgéppel örökítettem meg iskolai osztálykirándulások és suli bulik emlékezetesnek vélt pillanatait. A kilencvenes évek végétől több kompakt digitális fényképezőgéphez is szerencsém volt, ám érdeklődésem a fotográfia iránt ekkor még mindig inkább csak családi nyaralások, születésnapok és ballagások elkapott pillanatainak fényképezésében merült ki.

Első komolyabb masinámat a tükörnélküli cserélhető objektíves fényképezőgépek (azaz a MILC gépek) hajnalán első fizetésemből vásároltam, ám a kamera képességei túlmutattak ‘pillanatnyi’ lelkesedésemen így néhány évvel később meg is váltam tőle. Bő 5 évvel később egy tükörreflexes vázra esett a választásom, amellyel új lendületett kapott máig tartó szenvedélyem a fotográfia iránt. Akkoriban egyre több időt szenteltem a fotózásnak, néhány évnyi többé-kevésbé tudatos kattintgatás után 2020-ban még egy fotográfus képzést is elvégeztem. Nem mintha ettől váltam volna elvitathatatlanul fényképésszé de talán ott is tanultam ezt-azt, ami hozzájárult ahhoz hogy manapság a fotózásra már hivatásomként tekinthessek.

Az utóbbi években több országban jártam, ahová felszerelésem kisebb-nagyobb részét is magammal vittem. Szívesen elmondom nektek hogy – ha utazásaitokról szuper képekkel akartok hazatérni – szerintem hogy készüljetek fel az utazásra, mivel-hogyan fotózzatok, milyen kellékeket-kiegészítőket vigyetek magatokkal és hogy megéri-e mindent alárendelni egy-egy tökéletesnek hitt fotó elkészítésének?

Rózsaszín víz, tengernyi homok, vadkelet, meg miegymás

Gyermekként főként Európát járhattam be édesanyámmal, nagymamámmal, meg egy ideiglenes rokonnal. Akkoriban minden spórolt pénzem filmekre és előhívásra költöttem.

Első sivatagi élményem katonakoromban szereztem, amikor több mint 5000 kilométert vonatoztam ötszázhatvanad magammal a Kara-kum sivatagig, hogy ott egy kicsit gyakorlatozzunk a megboldogult Varsói Szerződés égisze alatt a homokban, mint a nagyra nőtt gyerekek. Ez volt az első nagycsoportos utazásom. 🙂 Volt pár Terence Hill filmbe illő jelenet is, de azokban csak szereplő lehettem. A cekkerekben csempészett vodkát, meg a vonatablakba függesztett, dízelfüstben érlelődő halak fanyar világát azért megörökítettem.

Később egy észak-amerikai céges konferencián való részvételt egy kisebb autós körúttá bővítettünk a barátaimmal. Ekkor láthattam először a Csendes-óceánt. Azért egy félreértésnek köszönhetően egy nemzetközileg körözött bűnöző bőrébe is belebújhattam, és egy bőrfotelbe süllyesztve élvezhettem az Immigration Office hórihorgas, szúrós tekintetű tisztjeinek fölémhajoló, különös vendégszeretetét, ahogy fekete árnyékként, Starbucks kávés óriáspoharaikkal a kezükben a vesémbe pillantanak egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig. Szó szerint egy fotó mentette meg az életemet.

Egy ismert terep-rallye versenyző jóvoltából megélhettem valamicskét Afrikából is. Ez volt a második sivatagi kalandom, csak kicsivel jobb autókkal, mint a szovjeteknél. Oltásokra nem volt időm a hirtelen jött induláskor, ám végül szerencsére csak nekem nem volt semmi bajom, pedig a legtöbbet talán én vegyültem a helyiekkel az otthonaikban és a halpiacon, amit meg is örökítettem. Ekkor merülhettem el először az Atlanti-óceán végtelenében a tekintetemmel. És hát a Retba tó vize volt az első az életemben, amit a természet színezett rózsaszínre, s nem valami más.

Egy csapat kollégával egyszer Törökországban is voltunk, ahol a minaret közvetlenül a szállodai szobánk fala mellett magasodott, s erkélyéről így a müezzin imája a csontvelőmben rezonált hajnalonta. Mindnyájan bőrdzsekivel és egy hatalmas szatyor női bugyival tértünk haza. Nos, ez egy hosszú történet… A képek nem mindent adhatnak vissza. Bár kétségtelenül emlékeztethetnek mindenre.

Az ausztriai raftingtúránkról pedig még anyámnak sem mondtam el mindent… Bocs, Anyu!

A családommal egykor Új-Zélandon akartunk új életet kezdeni. Itt a másik oldalról láthattam a Csendes-óceánt, miközben megcsodálhattam melléktengerét, a Tasman-tengert is. Ja! És itt láttam, hogy a Föld tényleg gömbölyű! Vagy legalábbis görbül a felülete. Biztosan nem optikai csalódás volt.

Pár éve egy felkérésnek eleget téve pedig vadkempingezhettem egy sort a Balkánon egy újonnan összejött motoros társasággal. Ekkor találkoztam először a MILC gépekkel. Azt hazudtam, hogy tudok fotózni. De csak duma volt az is.

Volt tehát itt sok minden. De mindegyik út inkább csak úgy megtörtént velem. Nem volt tudatos, nem voltam igazán jelen. Hívtak, mentem.

Vagy vittek.

Ha közösségi média kompatibilis lennék, akkor persze most még azt is elmondanám, hogy voltam a Zöld-foki-szigeteken, meg Ausztráliában is. (Mondjuk ezen az elven Dubaiban is.) Szerencsére képek nem készültek, mert valójában csak átszállás és utasfelvétel miatt álltunk a reptereken, amelyek így bárhol is lehettek volna a világban. A Zöld-fokin még a gépet sem hagytuk el. Melbourne-ben azért kaphattam egy kis ízelítőt az ausztrálok lazaságából a tranzitban. Többször hallottam egy óra alatt, hogy ’no worries!’, mint egész addigi éltemben. A végén majdnem le is késtem a másik gépet végtelen nyugalmamban.

Tajvanon viszont meglátogattunk egy buddhista templomot az átszállásra való várakozás ideje alatt. Na, az legalább tudatos volt, ha nem is előre megtervezett. És, ha a végére még egy kicsit fel szeretném pörgetni az érdeklődést, akkor olyasmit is mesélnék, hogy 1978-ban kigyulladt a repülőgépünk Bulgáriába menet. Mondjuk ez igaz.

Mondanám, hogy azért jó ilyen öregnek lenni, mert az embernek már sok története van. De mennyi történetem lenne, ha az utazásaim igazán megélhettem volna?! Talán erről is érdemes beszélnünk, ha már kerek az az asztal…

The Life Explorers magazin

Elsősorban műtermi, illetve alkalmazott fotós, portré-, divat,-, tárgy-, illusztráció és ételfotózás témakörökben dolgozok.
Amikor tehetem utazok, motorozok vagy motoron utazok.
Utóbbi években streetfotós projekteket is készítettem, utazásaim során is inkább ilyen stílusban készítettem képeimet, legtöbbször fekete-fehérben.
Egy éve a MilcClub fotós-podcast sorozat házigazdájájaként hallhattok.

Instagram