Magamról
Erdélyben, Vajdahunyadon születtem és töltöttem életem első kilenc évét, majd laktam Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, aztán újra Székelykeresztúron, de 2000 óta Budapesten élek. Az utazások elég korán elkezdődtek nálam, mert miközben mi (szüleim és én) Vajdahunyadon laktunk, a nagyszülők egyik fele a Szilágyságban, másik fele Székelyföldön élt, és elég sokat jártunk hozzuk, akkoriban vonat-busz, néha vonat-tejeskocsi kombinációval.
A ’89 előtti Romániából nem volt egyszerű kijutni, de azért 1985-ben először sikerült átlépnem a határt, egy téli budapesti rokonlátogatás, és egy-egy napos pozsonyi és drezdai kiruccanás erejéig. Ezt ’87-ben egy nyári budapesti út követte, majd 1990-től máig nem volt olyan évem, hogy legalább egyszer ne léptem volna át a román-magyar határt. Nyugatra ’99-ben jutottam ki először, amikor a Renault meghívására Párizsba utaztam, akkor természetesen még vízummal. 2012-ben pedig először hagytam el az öreg kontinenst, egy tunéziai off-road (már amennyire a #theadventurousdacia-val lehet) kaland erejéig, ahova aztán két évvel később újra visszatértem.
A 2012-es Saharun Adventure volt az első többhetes utazásom, ekkor kezdtem el napi beszámolókat is írni, és ez valahogy “becsípődött”, és azóta is igyekszem ilyen hosszabb utakat szervezni. Vitéz Kürtős Team néven, Bálint Gáspár barátommal, a tunéziai kaland után, még ugyanaz év nyárutóján végigbicikliztük az El Caminót, a következő évben körberobogóztuk Korzikát, majd 2014-ben belevágtunk a legnagyobb közös kalandunkba, és két megszakítással, 40 nap alatt végigeveztük a Dunát a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig (e kaland naplójából született a 40 nap a Dunán című könyvem). 2016-ban az Adrián kajakoztunk még egyet, ez volt egyelőre az utolsó közös kalandunk Gáspárral. A következő évben nekivágtam az Országos Kéktúrának, amit egyhuzamban terveztem végig járni negyven nap alatt, de sajnos a lábam másképp gondolta, és három nap után beadta az unalmast, én pedig nem találtam elég motivációt, ahhoz, hogy a folytatásra rávegyem. Miután nagyjából egy hét alatt sikerült újra használható állapotba hoznom a lábamat, újra felültem a Szombathelyre tartó vonatra, ám ezúttal nem a hátizsákba pakoltam nomád túrához szükséges dolgokat, hanem a biciklim táskáiba. Ugyan ezt már kéktúrának nem lehetett nevezni (Kéken két keréken lett a neve), de amennyire az kerékpárral lehetséges volt, a kék jelzés mentén 20 nap alatt 1330 kilométert tekerve eljutottam Írottkőtől Hollóházára. 2018-ban egy újabb egy hónapos út következett, ezúttal Antal barátommal és a #theadventurousdacia-val Székelykeresztúrról indulva, összesen 10000 kilométert megtéve, körbeautóztuk a Balti-tengert, és eljutottunk az Északi-fokhoz. A következő évben úgy döntöttem, hogy mégiscsak szeretném gyalog is végigjárni az OKT-t, így ebben az évben több szakaszt is teljesítettem belőle, de erre az évre is jutott egy többnapos, sátras kerékpártúra: a Millenium kerékpárúton teker(eg)tem Szlovéniában és Olaszországban. 2020-ra egy újabb, többhetes, három országot érintő, ezúttal szóló kajaktúrát terveztem, ám a koronavírus közbeszólt, így a KMTD Expedícióra idén nyáron került sor – erről a kalandról mesélek majd a 11. Járatlan Utakon Fesztiválon.
És hogy mit hoz a jövő? Ami biztos, hogy vannak még a tarsolyomba útitervek, úticélok, amelyeket, remélem, lesz alkalmam megvalósítani. És az is biztos, hogy az eddigiekhez hasonlóan az adott úthoz leginkább illő járművel (esetleg anélkül) fogom azt teljesíteni, azaz jó eséllyel lesznek itt még autós-, bringa-, kajak- és gyalogtúrák is.
