2013 augusztusában kistoppoltam a spanyol-francia határra, és elkezdtem Santiago felé sétálni. Út közben megtanultam pásztorfurulyán játszani, és összekalapoztam egy málhanyereggel felszerelt szamárra valót, hogy egy állati segítő társaságában érkezzem meg Szent Jakab sírjához. A csacsit Don Quijote lova után Rocinanténak neveztem el…

Az út annyi barátot szerzett nekem, és annyi élménnyel látott el, hogy nem akartam abbahagyni, így végül 6 évesre nyúlt. Közben önkénteskedtem kommunákban, dolgoztam zarándokszállásokon, árultam kézműves ékszereket – mindig Rocinantéval. Elgyalogoltunk Rómába is, majd onnan haza Magyarországra. Tavaly aztán egy beszélgetéssorozatot is szerveztem Budapesten a zarándoklás kapcsán, ennek záróakkordja éppen a Járatlan Utakon Fesztivál keretei között történt egy kerekasztalbeszélgetés formájában.

Hét év eltelte után a kalandokból és a megélt élményekből született egy könyv (A szamaras zarándok), amiből felpakoltam néhány példányt Rocinante hátára, és éppen az országot járjuk vele, hogy novemberre aztán visszaérjünk a fővárosba, és így ennek a gyalogturnénak is a Járatlan Utakon legyen a végállomása. (Ha valaki addig is összefutna velünk, hollétünket a Rolandante Fb-oldalon lehet követni: https://www.facebook.com/rolandyrocinante )

A sok ezer kilométer gyaloglás után ironikus módon egy pár megállónyi vonatút kapcsán kerültünk be minden híradásba, és váltunk mémmé Rocinantéval és a Szlovénia óta szintén velünk tartó Bolha kecskével. Erről a „15 perc hírnévről” is mesélek majd, de az állattal való kapcsolat és a zarándokutak szentsége a sok poénon túl magasztosabb történeteket is magában rejt ám!