Nagy Bendegúz vagyok, azok számára, akik a Járatlan utakon fesztivál visszatérő vendégei, már nem ismeretlen: 1973-ban, születtem Erdélyben, családommal később áttelepültünk Magyarországra. Egyetemista koromban, hegymászóként, megsérült a gerincem edzés közben és ennek következtében kerekesszékbe kerültem.

Ugye nem hinnéd, hogy így kezdődik a csodálatos, néhol hajmeresztően kalandos élményekkel teli történetem?… Újrakezdtem az egyetemet: Svédországban, majd a BME építészmérnöki karán is megszereztem a rehabilitációs szakmérnöki oklevelet. Kerekesszékes sportolóként folytattam a versenyzést is, maratoni versenyen is jó helyezést értem el. Emellett újabb hobbim lett az utazás. Barátaimmal beutaztam Kurdisztánt, Iránt, Afganisztánt – leginkább hátizsáknyi cuccal.

Itt nem álltam meg. Jött három hónap, tizenegy ország, húszezer kilométer egy Jimny-ben, tengerszint alatt jóval, felette sokkal, -5 és +50 Celsius-fok között, Románia, Moldávia, Ukrajna, Oroszország, Kazakhisztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Azerbajdzsán, Grúzia, Törökország és Bulgária barátságos és kietlen vidékein keresztül…

Persze fordultam már vissza, amikor például fotózás miatt börtönbe kerültem; Mauritánia legtávolabbi csücskében egy cellában, iszonyatos hőségben volt mit átgondolni…Ugyanezen az utamon a fővárosból az ezernégyszázkilométerre található Némába igyekeztem többekkel egy tömött kocsiban. Az egyik hajnali pihenőt kihasználva mély álomba zuhantam, majd nagy csöndre ébredtem, no meg arra, hogy a kerekesszékemmel együtt nyilvánvalóan helyhiány miatt otthagytak az út szélén…

Természetesen nem adom föl egykönnyen, sőt. 2008 januárjában a kontinenst nyugat-keleti irányban terveztem átszelni, de két hónapnyi utazás után a szenegáli-mali határvidéken lebetegedtem; több utamon edzett terepjárómat Nouakchottban egy barátomnál hagyva hazarepültem. Itthon különböző kórházakban eltöltött csaknem háromhavi gyógyulást követően még ugyanazon év őszén visszamentem a kocsiért és persze mindazért amit az utazás adhat.