„Nem félsz?” – a kérdés, amit talán az életemben legtöbbször hallottam, mikor véletlenül kiderült, hogy nem csak utazom, de stoppolok is. Egyedül, nőként. Első stoppos élményem még gyerekként történt, mikor a nyári nagyszülőkhöz vonatozás során lekéstük a csatlakozást. Édesanyám felkapta a sporttáskát, kézen fogta a kishúgom, és engem, s megindultunk fuvart keresni. Fel is vettek minket, és egyáltalán nem féltünk.
Majd 13 éves koromban megfogalmaztam magamban, hogy szeretek úton lenni, akár több órán keresztül, főleg akkor, ha közben új embereket ismerhetek meg.
A stoppolás egyfajta bizalmi kapcsolat, mindkét fél részéről. Kapcsolódás és egymás segítése. Igen, hiszen gyakran a vezetőknek is épp annyira van szüksége egy másodpilótára, aki szóval tartja őket, mint a stopposnak, aki a célja elérése felé tart. Néha a cél az, hogy úton legyünk, néha pedig egy előre meghatározott helyre szeretnénk eljutni. De minden esetben elmondható, hogy az emberek nagy százaléka jó szándékú. A stoppolás pedig egy belső utazás is: önbizalom építő, és türelemfejlesztő.
Az útjaim inkább a kényelemről szóltak, szóval a vadkempingezés és szélsőséges körülmények közötti stoppolást nem mondhatok magaménak, viszont Európában több ezer kilométer van mögöttem. S az egész egy koncert miatt kezdődött, amire el akartam jutni. Azóta pedig rengeteg pozitív élménnyel gazdagodtam s barátnőim is csatlakoztak hozzám egy-egy útra, vagy épp nyaralásra.

Facebook
Weboldal

Úton lenni számomra azt jelenti, hogy mindig máshol érzem magam otthon. A szememet gyerekkorom óta csillogtatta a stoppolás gondolata. Pár éve már egyedül utaztam, mire rászántam magam, 2019 nyarán. A következő év elejéig sikerült 15.000 km-t bezsebelnem, benzinkúton, erdőben, különböző szállásokon és kamionokban maradva tölteni az éjszakákat. Két hét magyar pálya után fél év alatt 8.000 km-t tettem meg keresztül-kasul Új-Zélandon, hazaérve a magyar kultúrsokk pedig kiküldött random Barcelonába.

Sok-sok százórányi stoppolás, több mint tízezer km után értek az első negatív élményeim, amik már túlmentek egy határon.

Mindig is bennem volt a mehetnék…
Mikor kitavaszodik, felveszem a batyum s bógenyászolni kezdek. Anno mikor szittyának képzeltem magam, úgy gondoltam kipróbálom, hogy milyen az mikor a hüvelykujjamat kiteszem és behuppanhatok egy rendőrautóba, felpattanhatok egy lovasszekérre s a távolságokat így tehetem meg.
Számomra az utazás az adott pillanatok megéléséről szól. Élményeket, tapasztalatokat gyűjthetek a batyumba. Emberi kapcsolatok sokaságával köthetem össze magam, gyönyörű és érdekes tájakat, kultúrákat ismerhetek meg.
Sokféle módon szeretek utazni. (Főleg kéziszótárral a kezemben…) A 47-es villamossal ugyanolyan gyermeki örömmel megyek át a kedvenc aranyszeges hidamon, mint ha Egyiptomban a helyi járatú buszokon zötykölődnék.
Iszonyat izgulós vagyok, sok mindenre rátudok görcsölni…főleg a jövőre, ezért a stoppolást, mint terápiát használom. Ez segít a jövővel való félelmeimet elengedni s csak az adott pillanatokra koncentrálni. Mert minden úgy van, ahogy lennie kell.
S hiszem, hogy minden lehetséges és hogy nem vagyunk egyedül!

22 évesen vettem az első repjegyem Spanyolországba, a Caminóra, és ugyanezen az úton stoppoltam először, szükségből.

25 évesen kiköltöztem Angliába, és ott jöttem rá, hogy igazából nem csak szükségből lehet stoppolni, hanem élvezetből is.

Ezek után minden évben (7) elstoppoltam Londonból Wales-be egy zenei fesztiválra, és végigstoppoltam Skócia és Írország partvidékének nagy részét.

Azóta egészen sok országban próbáltam ki a stoppolást, főként egyedül.

Kedvenc kalandjaim:

Kazahsztánból egészen Iránig eljutottam stoppal
Ománból Dubaj repterére érkeztem jófej autósoknak köszönhetően
3 hónapig stoppoltam Pakisztánban
egy Norvégia-Finnország-Svédország út, ahol nem költöttem semmi pénzt
Ezekről fogok részletesebben is beszélni a Stoppolás nőként kerekasztal-beszélgetés során.

Facebook és Instagram oldal: Viri’s Travels