Mindig is érdekelt h mi működteti a világot és mi ez a létezésdi. Vagyok, aztán többé már nem vagyok. Akkor meg mi értelme ennek az egésznek? Tényleg, mi?

Utazom, jógázom, csoportokat vezetek a nagyvilágban miközben itthon önismeretben utazom.

Mi értelme van elmenni a nagyvilágba, ha utána úgy jövünk haza, hogy semmi nem változott meg bennünk? Ha ott belül semmi nem fordult meg bennünk? Egy szelfiért, egy képért, amint éppen pózolok a Taj Mahal előtt és elmondhassam, hogy én ott is jártam? Ezek számomra üres dolgok.

De miért utazunk egyáltalán?

Sztori: Minden hétvégén utaztam valahová akkor is amikor itthon voltam. Egyik hétvégén, amikor véletlenül semmi utazás nem volt, feküdtem reggel az ágyban és észrevettem, hogy azon őrlődőm belül, hogy hova ellene elmenni azon a hétvégén. Hoppá, de miért akarok én menni? Hiszen folyamatosan úton vagyok. Észrevettem a kényszert magamban, hogy menni kell, és észrevettem a mögötte lévő ürességet is. Ki vagyok én, ha nem megyek, ha nem utazom? Szép lassan elkezdte kibontani magát, ahogy figyeltem és nem engedtem a mozdulásnak. Rájöttem, hogy menekülök. Menekülök a valóság elől, ahogy mindig is csináltam. Hogy gyerekkoromat annyira elviselhetetlennek éreztem, belül annyira rosszul éreztem magam, hogy a túlélést az adta, ha kiszakadhattam a valóságból a természetbe a túratársaimmal. Akkor ez így nincs jól, nem akarok mindig egy running man lenni. Itthon is jól akarom magam érezni. Jól akarom érezni magam a bőrömben. Az pedig már egy régi felismerésem volt, kint Amerikában egyik jógázásom alkalmával, hogy bárhová is megyek a problémák jönnek velem, mert azok belül vannak, bennem, bárhová is utazom. Ha ezeket feldolgozom akkor is még akarok majd utazni?

Az önismeret felé vezető egyik legjobb út, ha a megszokottól eltérő helyzetekbe kerül az ember. Ha ezeket jól használjuk tükörként, új szempontból tekinthetünk önmagunkra. 21 évesen költöztem először külföldre, egyenesen Japánba. A többi magyar ösztöndíjas közt nem volt rögtön mély víz, de egy ennyire más mentalitású közegben a saját értékrendjét lépten nyomon újra kell vizsgálnia az embernek. Azóta aztán utaztam egyedül is, kerültem nehéz helyzetekbe Japánban, amikor egyedül kellett higgadtan megoldás keresnem, vagy kérnem a helyiektől. Azóta is egyre jobban próbálom tudatosan megfigyelni a reakcióimat másokkal, és a változás útjára lépni, amiben szükségét látom.

Sztori: Rusutsu síközpontban a felvonók zárása előtt egy kicsivel leesett az egyik lécem, és lecsúszott a szűzhóban. Senki nem volt már arra, a lábamat beütöttem, és pár nagyon rossz forgatókönyv futott át az agyamon. Sok szerencse is kellett, de legalább annyi lélekjelenlét és hidegvér, hogy egy életveszélyesnek tűnő szituációból hogy érjek haza fél órán belül, mintha mi sem történt volna. Ez megerősített, hogy önállóan is szembenézzek a nehézségekkel, és jobban tudjam a felesleges aggodalmat kezelni.

Zsuzsi vagyok, megszállott világutazó, javíthatatlan álmodozó.
Mindig is vonzott az utazás, azonban fordulópont volt az életemben, amikor egy nagy nemzetközi légitársaságnál kezdtem dolgozni, így a kedvezményes repülőjegyeknek hála olyan helyekre is volt lehetőségem eljutni, amiről előtte álmodni sem mertem. Innen már nem volt megállás, kinyílt a világ és elkapott a gépszíj: jelentem, utazásfüggő lettem, de ebből a függőségből köszönöm szépen, ha lehet, nem szeretnék kigyógyulni, mert általa találtam igazán önmagamra.

Ugyanis az utazások alatt tudom a legintenzívebben átélni azt, ami motivál az életben: megismerni a világot, benne az embereket, és saját magamat. Tágítani a horizontomat, feszegetni a határaimat, kapcsolódni, megélni, kipróbálni, tanulni: fejlődni.

Ezt a szóló utazások alkalmával tudom a legintenzívebben megélni. Valahogy azt érzem, minden utazás egy lecke, minden alkalommal feljön egy olyan téma, amivel érzem, dolgom van, amit meg kell fejlődnöm.

Sztori: Minden utazás tanít nekünk valamit. Nem csak az adott országról, kultúráról, amit meglátogatunk, hanem önmagunkról is. Van, hogy egy új helyzet megoldása tár fel eddig ismeretlen részeket magunkból, van, amikor egy történés rávilágít és új perspektívába helyez egy lelki elakadást, amivel dolgunk van.
Ezen az úton az elengedésről tanultam. Talán nem véletlen, hisz mindig is hadilábon álltam a témával. A történet a következő: Már nagyon régen szerettem volna eljutni Kappadókiába, de eddig valahogy mindig kimaradt. Ez egy méltán ismert és népszerű desztináció: a napfelkelte misztikus fényeiben ringatózó színes hőlégballonok a természet és emberkéz formálta különleges sziklaformációk felett sokakat megbabonáztak, köztük engem is. És amúgy is imádok repülni. És milyen okos vagyok, gondoltam én, hogy előszezonban jöttem, így a normál ár töredékéért átélhetem ezt a csodát. Igen ám, de ilyenkor az időjárás is szeszélyesebb, így esett, hogy egymás után két nap is törölték a felszállást, így csak egy esélyem maradt a hazaút előtt, és akkor sem kecsegtettek sok biztatóval az előrejelzések. Csalódott voltam. Nagyon. Elvégre ez lett volna a fő attrakció, úgy éreztem, ha ez nem valósul meg, az egész út egy fiaskó és feleslegesen jöttem el ide. Aztán az egész átfordult: csodás emberekkel találkoztam, mesébe illő helyeket láttam, és a végére már nem is volt annyira fontos az a hőlégballon. Ha felszállunk, csodás, ha nem, akkor is az. Hiszen teljesen értelmetlen egy olyan dolog miatt bosszankodni (és ezáltal megmérgezni a jelen pillanatot) amire semmi ráhatásom nincsen. Mikor jött értem a hajnali transzfer (amikor még mindig benne volt a pakliban a törlés), már megbékéltem a negatívabb lehetséges opcióval is.
Amint az ökölbe szorított kéz enged a görcsös szorításból, amint képesek vagyunk magunkhoz ölelni a létezés kiszámíthatatlanságát, az élet megajándékoz nemcsak számos váratlan csodával, hanem a lélek régóta nem érzett felszabadult könnyedségével is – mintha egy hőlégballonnal emelkednénk a magasba.

Instagram
Weboldal

10 évig kézműves sörfőzdéket irányítottam, mígnem elindultam egy másfél éves utazásra: megjártam Balit, Ausztráliát és Új-Zélandot. 60.000 Km-ert vezettem, de közben valójában magamat figyeltem: tapasztaltam a különböző szituációkat, országokat, embereket, katonaságot, veszélyes helyzeteket, elmerültem különböző kultúrákban (hindu, buddhista és maori) és a természetbe. Írtam 1000 oldalt, és hazahoztam 5000 fotót, amikből nagyon szívesen megosztok pár történetet

Sztori: Egy kétezer méter magasan fekvő hegyi kunyhóba másztam fel tavaly nyáron. A kunyhó az új-zélandi Mt. Cookra nézett, alig tudtunk aludni a lavinák folyamatos robajától.

Hajnalban, mikor felmásztam megnézni a napfelkeltét egy öreg fickóba botlottam a gerincen. Később kiderült, hogy ez az ember, Miharo, évekig katona volt, 35 éve Aikidó mester és meditációs tanár, és a Ngapori, egy kisebb maori család törzsfőnöke.

Ott a gerincen nagyon gyorsan nagyon mély barátságot kötöttünk és rengeteg helyre elvitt: A christchurch melletti vulkanikus kráterhez, törzsének őseiről mesélt a temetőkben, és hogy ők hogyan keveredtek háborúba az angolokkal. Végül elvitt egyik kedvenc helyére, Té Kohangába (magyarul az istenek bölcsője), ahol egy barlangban töltöttük az éjszakát a természettel egyhangban. Hajnalban nekem ajándékozta a pounamu tokiját, egy zöld jáde nyakékét, ami 20 éve volt a nyakában, és mostmár én hordom.

Instagram