Úton lenni számomra azt jelenti, hogy mindig máshol érzem magam otthon. A szememet gyerekkorom óta csillogtatta a stoppolás gondolata. Pár éve már egyedül utaztam, mire rászántam magam, 2019 nyarán. A következő év elejéig sikerült 15.000 km-t bezsebelnem, benzinkúton, erdőben, különböző szállásokon és kamionokban maradva tölteni az éjszakákat. Két hét magyar pálya után fél év alatt 8.000 km-t tettem meg keresztül-kasul Új-Zélandon, hazaérve a magyar kultúrsokk pedig kiküldött random Barcelonába.

Sok-sok százórányi stoppolás, több mint tízezer km után értek az első negatív élményeim, amik már túlmentek egy határon.

Mesterszakos építész-várostervezőként 2021 őszi félévében ösztöndíjat kaptam Mexikó harmadik legnagyobb városába, Monterreybe, hogy egy mexikói egyetemi környezetben ismerjem meg a számomra mindig is érdekes kultúrát és annak építészetét. Izgatottan készültem a nagy utazásra, ez volt az első utam Amerikába. Már a félévem előtt megfogadtam, hogyha egyszer kijutok oda, nem jövök vissza egy jó darabig, így is lett. Felvettem diákhitelt, összeszámoltam a félreértett pénzem és elindultam egy másfél éves utazásra az ismeretlenbe spanyol nyelvtudás nélkül. Utazásaim során szembesültem Mexikó, Kolumbia, Ecuador és az Egyesült Államok kultúrájával, megragadva minden lehetőséget, hogy csillapíthatatlan kíváncsiságomnak eleget tegyek. Busszal, stoppal, egyedül, alacsony költségvetésből, megismerve a helyi művészeteket és általuk inspirálva létrehozva a sajátomat.

Utazásom alatt jópár strandpapucsot megemésztettem, valahogy mindig elhagytam azokat, vagy szétcincálták az állatok. A sors fintoraként, amikor önkéntes helyet kerestem egy mexikói tengerparti városban — ahol elhagytam az egyiket, amikor először jártam ott — az egyetlen hely, akik visszaírtak nekem a Hostal Chanclas (Papucs) nevet viselte. Mindemellett a tulaj kérésére négy héten keresztül papucsokat festettem a falra egzotikus állatokkal kombinálva, miközben a lábamon egy általam megreparált volt, mert nem voltam hajlandó másikat venni. Szerencsémre kaptam egy újat egy kedves utazótól, és a negyedik hét végén belefestettem az újonnan kapottat a falon lévő levegőbuborékba aláírásként… pont akkor szakadt el, amikor hazaérkeztem.

Mindig is bennem volt a mehetnék…
Mikor kitavaszodik, felveszem a batyum s bógenyászolni kezdek. Anno mikor szittyának képzeltem magam, úgy gondoltam kipróbálom, hogy milyen az mikor a hüvelykujjamat kiteszem és behuppanhatok egy rendőrautóba, felpattanhatok egy lovasszekérre s a távolságokat így tehetem meg.
Számomra az utazás az adott pillanatok megéléséről szól. Élményeket, tapasztalatokat gyűjthetek a batyumba. Emberi kapcsolatok sokaságával köthetem össze magam, gyönyörű és érdekes tájakat, kultúrákat ismerhetek meg.
Sokféle módon szeretek utazni. (Főleg kéziszótárral a kezemben…) A 47-es villamossal ugyanolyan gyermeki örömmel megyek át a kedvenc aranyszeges hidamon, mint ha Egyiptomban a helyi járatú buszokon zötykölődnék.
Iszonyat izgulós vagyok, sok mindenre rátudok görcsölni…főleg a jövőre, ezért a stoppolást, mint terápiát használom. Ez segít a jövővel való félelmeimet elengedni s csak az adott pillanatokra koncentrálni. Mert minden úgy van, ahogy lennie kell.
S hiszem, hogy minden lehetséges és hogy nem vagyunk egyedül!