A gyermekünk érkezése előtt sokat hátizsákoztunk a férjemmel, így nem volt kérdés, hogy ez kisfiunk megszületésével sem fog változni. Csak az egyik hátizsák cserélődött le beülős túrahordozóvá. Milánnal 8 hetes kora óta utazunk. A pandémia miatt sok utunk meghiúsult, ezért nyakambavettem Milánt és a magyar túraútvonalakat. Rengeteget túráztam vele egyedül, és ezáltal sokat tanultam a túrázásról, a babámról és önmagamról is. A Pilis után pedig már meg sem kottyant a túra a horvát Biokovon, Kréta sziklás útvonalain, vagy a Teide vulkán lábánál, 3000 méteren. Milán most három éves. Számtalan országban járt és túrázott (nem a szám a lényeg!), aludt már a Szaharában egy sátorban, lakóautózott Andalúziában, szereti a polipot és az országok helyi ételkülönlegességeit, tudja mi az a Teide, imádja a beülő hátit és a túrázásokat.
A kisgyerekkel, babával utazás nem arról szól, hogy emlékezni fog-e ezekre a korai utazásokra. Olyan mélyre vésődő impulzusokat kap, ami egy életre nyitottá és rugalmassá teszi. Igazából csak az ebben a korban legalapvetőbb folyamatot engedjük kiteljesedni: a tanulást és a tapasztalást.

Szülői oldalról talán a legnehezebb, hogy ne legyenek elvárásaink, és rugalmasan tudjuk kezelni a napirendet és a gyermekünk igényeit. Nem nehezebb a babával az úton, mintha otthon lennénk a 4 fal között. Olykor sír az utazás alatt? Otthon is sír néha… pelenkázni pedig az autóban és egy hegytetőn is tudok.

Az utazás kikapcsodás, feltöltődés, az új megismerése és befogadása. A gyerek ebben a korban nem a látnivalókra emlékszik, hanem arra, hogy milyen jó volt a családnak együtt, és megtanulja a szülőktől a más, új elfogadását. Ebben van kiemelkedő szerepe a gyerekes utazásoknak: hogy egy nyitott, elfogadó, rugalmas kis ember fejlődik. És mi, szülők is tanulunk közben. Na meg ha a szülőknek igénye az utazás, és boldoggá tesz, akkor nincs mese, menni kell. És boldog szülő, boldog baba, boldog család.

László Viki és László Marci vagyunk. Gyerekek előtt, és mióta gyerekeink vannak ( 5) azóta is életünk része az utazás. Egy pillanatig nem állított meg a gondolat minket, hogy a gyerekekkel ne lássunk világot. A kicsikkel sokat sátraztunk a Balkánon, beutaztuk Dél-Európát, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve felkerekedtünk az akkor (4,6,8,10) éves gyerekeinkkel egy közel egy éves lakóautós túrára az Usától egészen Costa Ricáig. Mivel ez volt életünk legjobb döntése, szeretnénk veletek megosztani, hogy senkit se tartson vissza a félelem, vagy az ismeretlen. Útközben a dolgok egészen átalakulnak, kisimulnak és leegyszerűsödnek. Azáltal, hogy kevesebb saját tárgy vesz körül, kevesebb a gond és béklyó. Az egész család szimbiózisba kerül, a külső körülmények vagy esetleges nehézségek csak megerősítik az összetartozás érzését, a technika hiánya pedig kifejezetten jótékony hatással van a gyerekekre, akik így egész nap valóban játszanak a legegyszerűbb dolgokkal és sokkal közelebb kerülnek a természethez, azon kívül, hogy milliónyi élményt gyűjtenek. Ez már elvehetetlen, és semmi mással nem helyettesíthető. Egy ilyen, vagy hasonló út után az ember gondolkodása is megváltozik, nyitottabbá, rugalmasabbá válik és ha voltak is félelmei, egészen biztosan csökkennek, ha teljesen el nem párolognak.

Mi eleve nyitottan és félelmektől mentesen ugrottunk az ismeretlenbe, de egy pillanatig nem bántuk meg. Gyerekekkel utazni vissza nem térő élmény. A gyerekek a tévhittel ellentétben rendkívül alkalmazkodók és felfedezni vágyók. Természetesen az egyéni igényeket, esetleges rugalmatlanságokat figyelembe kell venni a tervezés során, de ha jól ismerjük magunkat és a gyerekeinket, akkor nagy baj nem történhet. 

Mi például éppen azért választottuk a lakóautós utazást, mert az állandó, 2-3 naponta való tovább utazás változásait egy állandó helyszínnel ( a guruló otthonunkkal) akartuk tompítani. Bár hirtelenek vagyunk ezt az utat egy közel egy éves tervezés előzte meg, amely elsősorban a gyerekek igényeire fókuszált. Rengeteg mindenre kellett gondolni, nem csak az oltások, iskolai kikérő papírok, az út során való tanításhoz való tankönyveket kellett beszerezni, hanem gondoskodni kellett a szórakozásról is. Beszereztünk diafilmeket, mesekönyveket, letöltöttünk ekönyveket, hangos meséket, és mesefilmeket…

Ha az előkészületekről, az útról, az utazás nehézségeiről szeretnél bármit megtudni, akkor a kerekasztalon szívesen mesélünk neked tapasztalatainkról. Azt gondoljuk, hogy nem mindenkinek kell úgy csinálnia vagy döntenie, ahogy mi tettük, és nem is mindenkinek való ez, de ha valaki komolyabban gondolkodik valami hasonló útban, akkor 4 és 10 éves kor között szinte minden korosztály igényeiről be tudunk számolni. 

Azóta megszületett a legkisebb fiúnk is és vele sem hagytuk abba az utazást, a covid éveit Nicaraguában töltöttük immár az 5 gyerekkel és ott 3 évre le is telepedtünk, onnan tettünk csillagtúraszerű kirándulásokat ezen a trópusi országon belül. 

Ha a külföldön hogyan illeszkednek be a gyerekek a kérdés, ezzel kapcsolatban is temérdek tapasztalatra tettünk szert. Gyere, és kérdezz, hogy aztán te is útnak indulj gyerekkel és önbizalommal telve!

Sztori: Nem sokszor történt velünk szerencsétlenség, de egyszer egy napra „beírattuk” a helyi óvodába és iskolába a gyerekeket. Mivel Vilma volt az egyetlen óvodás korú így ő egyedül ment a falu ovijába. Az iskolában elmagyarázták, hogy 11kor „uzsonnaszünetre” hazamennek a gyerekek, ezzel természetesen nem volt baj, hisz pár száz méterre álltunk a lakóautónkkal, de az oviban nem szóltak, hogy lenne ilyen szünet. Így aztán csak a sulisokért sétáltunk el. Eközben az oviból kiengedték a gyerekeket, és Vilma, mivel nem látott minket, viszont még egy szót sem beszélt spanyolul (4 éves volt) mint akit puskából lőttek ki, elindult a falu egyik utcáján. Mire a helyi gyerekek értesítettek minket, Vilma már árkon bokron túl volt. Mi lélekszakadva rohantunk az esőben az oviba, de szerencsére addigra egy helyi néni karon fogta és visszavezette hozzánk. Egyértelmű volt, hogy csak a „gringo lakóautósokhoz” tartozhatott a kis szőke kislány. Nagy volt az ijedelem, de az egész lezajlott nagyjából negyed óra alatt, így utólag pedig már csak egy kaland, amire pironkodva emlékszünk vissza.