Egyszer négyen indultunk Erdélybe Szilveszterre. Jól teleraktam a szokásos nagy hátizsákomat. Elismerően néztem társamat, aki feleakkorával jelent meg. A másik srácén felvontam a szemöldökömet, mert abban alig lézengett valami. Hát neked meg hol a csomagod? – kérdeztem a harmadikat. Sorban a zsebeire ütött: Szendvics; kulacs; zokni; könyv.

A pakolással azóta is próbálkozom. Remélem, a kudarcaimból ugyanannyit lehet tanulni, mint a sikereimből.

Utcabetyár vagyok, amolyan jófajta stoppos ember. Több mint 35 éve integetek az út szélén, és haladok lassan, lényegében állva, háttal a cél felé. Eddig mindig a legmegfelelőbb időben voltam a legjobb helyen ahhoz, hogy a következő JUF-on veled is megoszthassam tapasztalataimat, élményeimet.

Középiskolás koromban teljesen elfogadott volt, hogy autót leintve jussak el a célomhoz. Aztán komoly felnőttként már csak néha vitt rá a szükség, hogy a közlekedésnek ezt a formáját válasszam. De szerencsére sikerült kiszállnom a mókuskerékből és kb hat éve a tisztes polgári életet szabadabb létformára cseréltem. Ezzel majdhogynem automatikusan együtt járt, hogy visszatértem a stoppoláshoz. Az évek alatt elhivatott stoppos lettem. Országokat bejáró, vagy országokon átívelő hosszabb utak során sok tapasztalatot szereztem az ésszerű pakolásban is. Bár még mindig nem tudok csupán egy maroknyi holmival elindulni, de azért a mostani zsákméretem már vállalható. Ami nagyon megkönnyíti az életet, hogy rendszerező mániámnak köszönhetően egy több hetes út végén is rendezett és átlátható a zsákom. Most veszem a bátorságot és meg is osztom praktikáimat.