Latin-Amerikák!!! 2012-ben jutottam el először az amerikai kontinensre, azon belül is Mexikóba. Egy azt hiszem örökre szóló szerelem született itt Közép- és Dél-Amerika iránt. Azóta rövidebb utakon bejártam Panamát, Costa-Ricát, Kubát és Grenadát. Ezek 2-3 hetes kiruccanások voltak, megtervezve, mégis picit szabadon hagyva. Ha ilyen rövid időre tudsz csak kiszakadni az itthoni életedből, azért érdemes utána nézni, merre is vigyen kint a lábad.

A nagy utam 6 hónapig tartott Argentínától Kolumbiáig. Na itt, ha szerettem volna, se tudtam tervezni. Egy-két helyszínt kivéve mentem, amerre sodort az út. Sokszor kellett azt a döntést meghozni, hogy egy kihagyhatatlan helyet én mégis kihagyok, de azt hiszem, egyiket sem bántam meg. Minden nap döntéseket kell hoznod, de ezek olyan magától értetődőek voltak, hogy nem volt bennem kétség merre menjek, mit nézzek meg és mit hagyjak ki. Mindegyik helynek egyedül indultam neki és útközben találtam társakat. És minden ország tartogatott meglepetést.

Sokan láttatok már biztosan képeket a Salar de Uyuni sósivatagról, de azt biztosan nem tudjátok, hogy kesztyű és sapka nélkül ne induljatok neki ennek a túrának.

Gyere el és beszélgessünk egy jót. Kérdezz és mi felelünk. 😀

Keresgélő ember vagyok, innen jön az utazás is. Szerencsés és szép gyerekkorom volt, kalandos családi nyaralásokkal, táborokkal, teli művészettel, külföldi lehetőségekkel, szuper nyelvtanárokkal, önkéntes programokkal. Mindezeket folytatom felnőtt életem során is. Közösségi és társadalmi színházzal, részvételi művészeti projektekkel és ezek kutatásával foglalkozom, amikor dolgozom, ami a világ sok helyére elvezet. Csodás és érdekes emberekkel és megható történeteikkel, világmegváltó ötleteikkel találkozom a mindennapokban, és sokszor adódik lehetőségem ezeket művészeti formában feldolgozni, illetve másokat támogatni abban, hogy történeteiket közösségeikkel megosszák.

Két erdélyi csavargó vagyunk, akik eddig külön, ezentúl együtt járják be a világot. Szilárd pszichológusként, Mónika jogászként, kutatóként dolgozik, úgyhogy munkák és képzések mellett használjuk ki az időt.
Nem véletlenül választottuk ezeket a szakmákat, az utazás nekünk nemcsak a látnivalókról szól, hanem a helyiekről is, a kapcsolódásokról. A világ elképesztően változatos, és mégis… a Föld másik féltekén is ugyanazokkal a kihívásokkal néznek szembe, ugyanazok a kérdések motoszkálnak bennük, ugyanazt keresik.
És mennyire jó ezekről beszélgetni, mondjuk a rizsföldek közepén, egy fa házikóban? Vagy a szavannában, egy kis manyatta-ban? Hasonló élményekről szeretnénk mesélni a fesztiválon is.
És mit találtunk Egyiptomban?
Alexandriában a legjobb utcai kifőzdéket. A kairói éjszakai piac forgatagában jóleső tébolyt. A kopt negyedben ugyanazokat a kihívásokat, mint amelyeket erdélyi magyar kisebbségiként mi is megélünk. A sivatagban jó sok leckét, hogy el ne nyápicodjunk! Luxorban végre azt, ahogyan álmainkban elképzeltük Egyiptomot. És két perc nyugalmat, a Gízai nagy piramis árnyékában (tényleg csak kettő volt, de erről majd mesélünk).
Mindezt egy-egy kis hátizsákkal, és 2700 km-el a hátunk mögött.
Hogyan tovább?
A legnagyobb kihívás éppen az előadásunk után fog kezdődni, úgyhogy tarts velünk, ha inspirálódnál, hallgatnál az utazás pozitív oldaláról, de a kihívásairól is.
Hol találsz meg?

Instagram 
Weboldal
YouTube

Jó pár évvel ezelőtt felmondtam fix állásomat, elköszöntem az itthoniaktól és egy hátizsákkal elindultam, hogy egy évig Kolumbia fővárosában, Bogotában éljek. Az egy év alatt elkezdtem egyre jobban megismerni az országot, a kultúráját és azokat a fantasztikus embereket, akik egyébként nem csak, hogy a világ legboldogabb embereinek vallják magukat, de tényleg azok is. Egy év után aztán megtörtént az, ami Kolumbiában a legnagyobb veszély. Teljesen elvarázsolt, magával ragadott és már nem engedett. Akkor nem is tudtam tőle elszakadni és maradnom kellett. Így lett az egy évből két és fél év és egy életre szóló kötődés. Kolumbia a mai napig a szívemben él és marad is örökké, mint hazám után örökös második otthonom.

Sztori: Latin-Amerika közlekedés: a buszsofőr, aki a legnagyobb forgalomban cikázott ide-oda a sávok között, szedte fel, rakta le az utasokat, miközben a kormánykerékre terített újságpapíron rejtvényt fejtett.

Bár hegyeket is mászom, önmagamat inkább tartom világjárónak, teljesítménysportolónak és kietlen vidékek felfedezőjének. Az elmúlt évek alatt végigmásztam minden földrész legmagasabb hegycsúcsát, amikor teljesítettem a 7 Hegycsúcs Kihívás mindkét változatát, ahogy azt Reinhold Messner és a Richard Bass megálmodta. E közben két alkalommal jártam az Everest csúcsán, amit két irányból sikerült teljesítenem, Tibet felől és Nepál felől is, eljutottam Alaszka lavinaveszélyes hegyei közé, az Antarktisz jéghideg gleccservilágába és menekültem ausztrál bozóttüzek elől is.

A világjárásom természetesen nem csak a hegyekről szól. Sosem hagytam ki a lehetőséget, hogy minél többet megtudjak a helyi kultúráról, az emberek szokásairól és óhatatlanul megtapasztaltam a földrészenként merőben eltérő gasztronómiát is.

Két évvel ezelőtt úgy döntöttem, mindent hátrahagyva valóra váltom az álmomat és egy hátizsákkal elindultam Dél-Amerikába. Nem tudtam, meddig maradok és azt sem, hová jutok el. A kiruccanásból egy kilenc hónapon át tartó utazás kerekedett ki. Öt ország érintésével átszeltem a kontinenst a legdélebbi pontjától a Karib-tengerig haladva. Természetesen bejártam a klasszikus turistacélpontokat, ám itt egy egyszerű nyaralásnál sokkal többről volt szó. Eldugott helyeken is jártam és kicsit megismertem az itt élő embereket, ezáltal pedig emberi sorsokat is.

Közben az álom is beteljesült: gyalog jutottam el Machu Picchuba, hogy a mellette magasodó hegyről tekinthessek le a lábaim előtt heverő fenséges város romjaira. Azonban az utazástól ennél sokkal többet kaptam. Esőerdő, sivatagok, tűzhányók, magashegyek, homokos tengerpart… megannyi felejthetetlen élmény.

Blog
Facebook

Sztori: Iquitos, az esőerdő szívébe zárt város közelében kirándultam épp. Délutánra az idő kezdett rosszra fordulni. A főútra visszaérve épp sikerült leinteni egy tuktukot, amikor – a hely nevét nem meghazudtolva – elkezdett ömleni az eső. Én is és a tuktuk sofőrje is bőrig áztunk. Így szálltam fel az egyik, a város felé tartó buszra. Egy darabig minden rendben volt, de egy idő után feltűnt, hogy valami nem stimmel a busszal. Sejtésem hamar beigazolódott: a sebességváltó kiszakadt a helyéről. A jegyszedő hölgy (minden buszon van egy) állt rá a rögzítésre és így evickéltünk el az első műhelyig. A szerelő egy hegesztőpisztollyal felugrott a buszra és gyorsan visszahegesztette a sebváltót tartó konzolt, amíg az utasok, velem együtt, azt lestük, jön-e másik busz, amire átpattanhatunk. Erre azonban már nem volt szükség, pár perc múlva indultunk is tovább.