Ahol a “magyár” se jár, avagy angyali üdvözlet az Amur-partjáról: Blagovescsenszk (Hejhe), Kína orosz határvárosa

Thuróczy Gergely irodalmi muzeológus, közösségi rádiós szerkesztő (Civil Rádió), orosz fordító, Rejtő Jenő-szakértő (Petőfi Irodalmi Múzeum)
Félig orosz származású vagyok, óvódás koromban éltem a SZU-ban, azóta ritkán és keveset utazom. Utoljára 2005-ben jártam Oroszhonban (hivatalos úton), azóta nagyot változott a világ arrafelé is. 2015 nyarán került sor életem (vagy legalábbis ez évezred-béli létem…) Nagy Utazására, Budapesttől Vlagyivosztokig. Gyökereim kutatása, az ismeretlen rokonság számbavétele, a családi emlékezet pallérozása – az Ismeretlen orosz rögvalóságának edzéstermében. Mindez nemvárt eredményeket hozott („utónosztalgia”), spirituális dimenziókat is nyitott – vajon lesz-é folytatás?..

2015 nyarán Jóanyámmal (Budafok), öccsével (Oroszország, Moszkva-mellék) és unokatestvérükkel (USA-Texas, Houston) négyesben elutaztunk az orosz Távol-Keletre (nagyapám születésének 100. évfordulóján).
6 repülőút, mintegy 25 ezer km bő 2 hét alatt, iránytaxi, busz és persze rengeteg gyaloglás. Az „ős-haza” Blagovescsenszk, nevének jelentése: Angyali Üdvözletről nevezett [település], ez a szovjet időkben is így maradt. Egy kb. Debrecen léptékű város az Amur (Dunánál valamelyest szélesebb, setét és komor) folyó partján, ahol a szibériai Zéja folyó (szőke és játékos) ömlik beléje, mintegy 1000 km-nyire Nyugatra Vlagyivosztoktól. Az Amur túlpartja (Hejhe) már Kína, valaha egy városnak számított, telente lovasszánon lehetett áthajtani (ha épp nem lőttek utánad a határőrök…). Történelmi múltja csupán 150 éves, utcahálózatát mintha kockás papíron tervezték volna, a városi múzeumban pedig rácsodálkozhatunk az „orosz Vadkelet” és az ámerikai Vadnyugat párhuzamára. Kétkezi emberek, szerencselovagok, aranyásók, prémvadászok járták ekhós szekereken a háborítatlan vidéket, a deszkafalvakból szerencsés esetben városok nőttek, folyami hajózás és vasútvonal is létesült, termőföld volt bőven – aki nem félt az újrakezdéstől, gyarapodhatott.

Idővel kulturális intézmények is kerültek a városba – orosz nagyszüleim 1941 végén kapták meg „hadidiplomájukat” a tanárképző karon, majd jött a háború, újabb költözés(ek), a rokonság még tovább szóródott, ám ez már egy másik történet. A lényeg, hogy áll még a dédszüleim által 1904-ben épített faház, a családi dácsa. Kétszer is végiglocsoltam a zöldségágyásokat (esővízzel), másodjára elhangzott a rokoni szózat – miközben mobiltelefonnal fényképeztek: „Egy igazi magyar, a mi kertünkben, és locsol!..” Hát igen, a kétkezi egzotikum varázsa – tényleg úgy éreztük, hogy én voltam az első „igazi” magyar, aki arrafelé járt… Ha ez így nem is igaz, viszont kétségtelen, hogy utazók nem járta terület ez, a távoli orosz vidék („glubinka”), mely képes a felfedezés apró örömeit nyújtani. Egy város, amely a csomaghordár suhancnak és a fagyiárus nénikének állított szobrot – munka után édes a pihenés…