Szirmai Gábor vagyok, 65 éves újságíró, géprestaurátor, múzeológus. Ez utóbbit azért merem nagyzolóan leírni, mert évtizedek óta építem saját házam melletti köztéri technikai múzeumomat Budakeszin.

Úgy vagyok – esetenként digifób túlzásokkal is – konzervatív, hogy élénk figyelemmel kisérem a jövőbe mutató találmányokat, életfilozófiákat, kozmikus távlatú kísérleteket, de mindezek gyakorlati átültetését nagyon erős kritikával fogadom. Ebből következik, hogy mérnöki, esztéta, újságírói iskolai végzettségemnek hátat fordítva a múlt értékeinek megőrzésére fordítom energiáimat írásaimban, építészeti, repülési, zenei, elektrotechnikai, járművi (főleg vasúti) … stb. kérdésekben.

Utazásaim is e célnak alárendeltek – azaz vergődéssel járnak, hiszen histórikus eszközökkel hosszabb távokat megtenni nem könnyű feladat (Pl.: bringám 1941-es évjáratú-olajosfürdős váltójú, motorom 1938-as évjáratú katonai gép, esetenként 1933-as kópiájú géppel repülök, hajóm fából készült stb.)

Úti céljaimat „értékmegőrző” szándékkal választom, főleg Afrikában és Ázsiában: histórikus vasutak, világítótornyok, erődök, coloniális építmények, missziók, elhagyott városok, víztornyok, temetők stb. dokumentálása a cél. Ezt a tevékenységet pedig nem lehet felületesen elintézni: mindig mélyen bele kell vájni az adott hely mélységeibe. Csak a helyiek tudhatják, hol vannak az engem érdeklő rejtett kincsek: közéjük kell vegyülni, velük együtt jönni-menni a „sűrűjében”.
Életem egyik legkülönlegesebb utazását egy WEHRMACHT katonai DKW-val tettem meg Afrikában, 2002 és 2016 között. Tunéziától Tanganyikán át Egyiptomig tartott a futam, melynek utolsó 3 évéhez egy kedves úti- és élettárs is csatlakozott Morvay Zsófia személyében, aki lelkesen rajzolta meg vázlatfüzetébe az utazás néhány mozzanatát.

Kis kedvcsináló az előadásomhoz:

„A helyzet a következő: megúsztam a bori mészárlást, egy órával utánam kezdődött a balhé. Megúsztam a bombázást: épp hajóra szálltam. Megúsztam a shambai lövöldözést, az előttem haladó motorost végezték ki, meg az utánam jövőt, mázli. Meg tudtam lépni a shambai háromhetes védőőrizetből a pokolba kívánt UN szerencsére nem volt a közelben. Most úgy tűnik, a motorom elveszett (a shambai szállítóhajón maradt, ahol a nádasban 57 ember próbált meg életben maradni, párat lelőttek a bunuk: tűzifát gyűjtöttek a mocsárban.

Megúsztam a shambai kolerát is, bár alig élek: visszatértem Jubába, a fővárosba. Most megpróbálok hazajutni, de rengeteg a menekült. A halottakat már eltüntették szerencsére, de a trópusi halottszag még az orromban van. Továbbmenni lehetetlen az állandó halálozás miatt.
Már rég lejárt a repülőjegyem, az ostromzárat nem tudtam áttörni, nem tudom, mikor érek haza. Pénzem fogytán. A repülőjegy nagyon drága Európába. Követség = nulla, humanitárius segítség = nem nulla, hanem negatív. Nem tudtam hazajönni, mert a shambai táborból nem tudtam meglépni, csak nagyon soká. (A lelépőket – hat halott – egyszerűen lelőttek a nem kormányerőkhöz tartozó katonák, de nagyon taktikusan nem a szögesdrót tövében, hanem távolabb.) Jövök, ha tudok. Most a jubai rendőrségen alszom a kikötőben, ahova visszamentem. Itt zavartak a viszonyok, bár már nem lövöldöznek. Próbálok hazajutni, esélyem van, de kevés. A kikötői rendőrségen alszom ma, meg még pár napot.”
(Az eredeti levélhez képest ez a diplomatikusan finomított változat.)

Könyveim: Utam a Szaharába, Mexico, Roburral Afrikában
Saját írásaim: https://afoldgomb.hu/cimkek/szirmai-vilaga

Cikkek rólam:
https://www.vasarnapihirek.hu/friss/otvaraszkent_a_vilagban
http://nol.hu/kultura/elmeelhajlo-1475491
http://bikemag.hu/magazin/interju/szirmai-gabor-vilagutazo
https://prherald.hu/?p=53575
Youtube: https://www.youtube.com/channel/UCZRInbySW8RurHvsT8hVfUg