Előadásunkkal a Csendes óceán déli vidékét szeretnénk bemutatni nektek: úgy, ahogyan azt mi megismertük utazóként, táncosként, zenészként.
Az egész azzal kezdődött, hogy öt évet éltünk Japán legdélibb szigetén, Okinawán. Itt Teodóra ösztöndíjas volt a helyi művészeti egyetemen, Hunor pedig az amerikai katonai bázisokon dolgozott szerelőként. Rengeteget tanultunk az itt töltött idő alatt az óceánról, a szigeti életvitelről, ami egy sokkal dallamosabb, természetközelibb ritmus, mint amit Budapesten megszoktunk. Megtanultunk búvárkodni, Hunor szigonypuskával halászott, Teodóra szörfözött, az életünk középpontjába egyre inkább az óceán került.
2013-ban úgy döntöttünk, elhagyjuk a szigetet. Pontos terveink (szándékosan) nem voltak, sem időben, sem helyekre vonatkozólag. Szerettük volna megélni milyen az, amikor az út mutatja meg, hová akar vinni. Számunkra az utazás leginkább az emberi kapcsolatokról és a tanulásról szól. Szeretünk sok időt tölteni egy-egy helyen, és csak nagy vonalakban tervezni. Megvárjuk, milyen lehetőségeket hoz egy-egy új hely, vagy az útközben kialakuló barátságok. Tudjuk, melyik országba megyünk, de hogy melyik városban kötünk ki, azt nem feltétlenül.
Okinawa után a tenger szeretete dél felé vitt, tovább a Csendes-óceánon. Ez a hátizsákos kaland végül 2 évvel később ért véget, mikor hazaérkeztünk Budapestre. Ezalatt dolgoztunk hajófelújításon Aucklandben (Új-Zéland), kevertük a festéket aboriginal művészeknek az ausztrál sivatagban, láttuk a holdlementét éjszaka egy vitorlásról az óceán közepén, úsztunk bálnákkal, hihetetlenül sokat tanultunk és izgalmas emberi kapcsolatokkal lettünk gazdagabbak.
Témánknak a számunkra legkedvesebb és talán általunk legjobban megismert területet, a Csendes-óceán déli vidékét, a polinéz szigeteket választottuk. Régóta vonzott ez a kultúra, már korábban, a Japánban töltött éveink alatt gyakoroltuk a szigetek energikus táncait (Teodóra) és pörgős ritmusait a dobokon (Hunor). Hatalmas álmunk vált valóra, amikor 2014-ben fél évet töltöttünk Tahiti szigetén, ahol a helyi éves nagy táncversenyre készültünk fel egy kb.150 fős táncosokból és zenészekből álló csapattal. Közben volt hogy autóban laktunk, volt hogy egy táncos barátunk 4 generációs nagycsaládjával éltünk, de az is előfordult, hogy egy kertes házra vigyáztunk a tengerparton.
A táncverseny után egy hétig minden nap kisétáltunk a vitorláskikötőbe stoppolni, ahol végül egymásra találtunk egy kapitánnyal és mellé szegődtünk legénységnek egy 17 méteres vitorlásra. A Cook-szigetek, Niue, Tonga és a Minerva zátony útba ejtésével 3 hónappal később érkeztünk meg Aotearoa (Új-Zéland) egyik északi kikötőjébe.
