Gyalog egy befagyott folyón át Zanglába, Kőrösi Csoma Sándor nyomában

Demeter Hunor vagyok, csíkszeredai, s ha minden igaz székely. Első utazásaimat egy szénásszekér tetején nagyapámmal tettem meg a Hargitán, sokszor volt úgy, hogy az esthajnal csillagot kétszer láttam. A szekér nyikorgott, a széna zizgett, a lovak prüszköltek, medvét vagy lüdvércet csak nagyapám meséiben láttam. Ez az élmény számomra meghatározó volt. A világ eldugottabb részein a mai napig ablakok nyílnak a múltba, ahol az emberek úgy élnek, mint dédnagyapáink vagy üknagyapáink éltek volt annak idején. Az élet nem könnyű, de talán éppen ettől szép. Számomra eljutni ezekre a helyekre olyan, mint hazatérni a saját gyermekkoromba. S hogy ezek az ablakok nyílnak vagy csukódnak, azt majd eldönti a globalizálódó idő.

Nagyapám sajnos meghalt, de a lova még sokáig magától megállt a kocsma előtt, amikor nagybátyámmal jöttünk haza a mezőről. Hogy, hogy nem Ceausescu is meghalt, szépen cukorspárgával megkötött kézzel, a világ kapuja pedig hirtelen kitárult. Bejártam Ázsiát, beleszerettem a Himalájába. Több hónapig gyalogoltam a hegyekben, hegyi folyókon eveztem, sőt keselyű is próbált a siklóernyőmre rászállni. Egy tibeti családhoz hazajárok. A külső barangolásokat később belső barangolások váltották fel, megismerkedtem a Vipassana meditációval, ami életem nagy ajándéka. Arról viszont vetíteni nem lehet.

“az indián és a néger
tüzet rakni éppúgy térdel
mint a hargitán a pásztor
számolni ujjain számol
különbség ha van az égen
itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje”

(Kányádi Sándor 1983, Dél Keresztje alatt )

Tízéves forma lehettem, amikor Kányádi Sanyi bácsi a fenti verset költötte. Egy este a Bengáli tüzet olvastam, amikor édesanyám szólt, hogy vigyem le a szemetet. Mondtam, hogy jó-jó, de ő mondta, hogy semmi jó-jó fiam, indulj azonnal. Nem volt mit csinálni, letettem a könyvet, fogtam a vedret, és elindultam. Fagyos-szeles novemberi idő volt, egy szál pólóban dideregtem, s szentül megfogadtam, hogy én melegebb és naposabb helyen fogok élni, az egyszer biztos. Mondjuk Indiában. Aztán eltelt vagy harminc év, és azon vettem észre magam, hogy egy befagyott folyón eregelek felfelé a Himalájában, és Tundup barátom azzal bíztat, hogy fáin barlangokban fogunk aludni, nem érdemes sátrat húzni. Nem tudom a tízéves énem mit szólt volna hozzá, de hogy nem dicsér meg, az biztos. Volt úgy, hogy térdig érő vízben kellett gázolni a jeges folyóban; hegyi egerek éjszaka megették a hamuba sült pogácsámat; sőt még egy hópárduc is körbejárta a sátramat, de nem evett meg; végül megérkeztem Zanglába, mondjuk jó késő este. Bezörgettünk egy házba, ahol be is fogadtak éjszakára. Vacsoránál a konyhában egy Erős Pistá-s üvegben állt a só. A többit majd elmondom személyesen.

Ázsiai utazásaimról írtam egy könyvet: